

1989-ben a lakosság nagy része boldog volt, illúziókkal telve várta a zsarnokság, a kommunista diktatúra végét. Eljött a jólét ideje, mi is úgy fogunk élni, mint Nyugaton az emberek. A Nagy Élet most kezdődik!
Egyeseknek valóban elkezdődött a Nagy Élet, rögtön a kilencvenes évek elején. A volt kommunista káderek tudták, hogy gyerekeik miből indítsák vállalkozásaikat, hogyan és mibe kell belevágni. A kreatívabbak, akiknek volt egy kis megtakarított pénzük is, ügyesen vállalkoztak. Persze sokan kezdtek a zavarosban halászni, a még ki nem kristályosodott törvényeket könnyű volt kijátszani. Az ügyesebbek meggazdagodtak, az ügyetlenebbek vagy börtönbe kerültek, vagy áldozatai lettek a különböző érdekháborúknak – rájuk a szeretteik óriási gránit sírkövek mellett emlékeznek a temetőkben. Volt, aki úgy gondolta, hogy 1990-ben (újjá)született – megtagadva a besúgói múltját, mellyel a kommunista diktatúrát szolgálta ki, megtagadva azokat az előnyöket, melyeket párttársai, esetleg szülei (akik a diktatúra jeles képviselői voltak) biztosítottak be számukra. (Földterületek, telkek, külföldi tanulási lehetőségek, lakások stb.)
És jöttek Nyugatról a nagy befektetők. Akkor azt gondoltuk, a jó szándék vezérli őket, de hamar kiderült, nem erről van szó. Hanem arról, hogy el akarják lehetetleníteni a mi iparunkat, a mi gazdaságunkat, mivel nagy konkurenciát jelentene számukra, ha tovább működne. Gondoljunk csak a nehéziparra (pl. fegyvergyárak), az élelmiszeriparra (pl. cukorgyárak), gyógyszeriparra…! De jöttek azok a Janus-arcú emberek is, akik a szellemi tőkét igyekeztek kivinni az országból, különböző ideológiákba csomagolták mondandójukat, nyitott társadalmakat emlegetve. Elhúzták a mézesmadzagot a buzgó, tanulni vágyó értelmiségiek előtt azzal, hogy ösztöndíjakat nyerhetnek Nyugat-Európa vagy az USA jeles egyetemeire, és mindezért nem kérnek cserébe semmit. Filantróp szerepekben tündökölve férkőztek be a naiv, a kommunista diktatúrából ébredező értelmiségiek gondolatvilágába. Potom pénzért akarták megvenni azokat a tehetségeket, akik a későbbiekben vezető pozícióba kerülve, saját hazájukban az ő szószólóik lehetnek, majd követni fogják az ő utasításaikat. Sajnos, nem kevés esetben ez az elképzelésük bevált. Látjuk ezeket a szomorú gyakorlati következményeket Ukrajnában, és szinte egész Európában.
Fő céljuk a globalizáció kiterjesztése, ahol a verseny és a soha nem látott gazdasági növekedés a legfontosabb. Továbbá a „fogyasztói” embertípus nagyipari létrehozása – a kapcsolataitól, céljaitól megfosztott, magányosan szorongó, könnyen manipulálható emberé. Durkheim már az 1800-as évek végén anómiás személyiségként írta le ezt a típust. Az érett személyiségű ember tudja a céljait, nem manipulálható, és rossz vásárló a globalisták szemében. A társadalom egészséges működésének alapja a szocializáció (a család elsődleges értékátadó, majd a pedagógus, a média, a kortársak, az egyházak, a munkahelyi közösségek, a törvényességet betartató intézmények, tömegmozgalmak – pártok, nemzet), ami azt jelenti, hogy olyan közösségekhez tartozom, melyek számomra fontosak, melyek értékrendjével, normáival, kultúrájával azonosulok. Bízom azokban, akikhez tartozom. A társadalom működése nagy vonalakban kiszámítható. Az életemnek van célja és értelme. Erős a társadalmi tőke, ami Fukuyama szerint nem más, mint a bizalom és a kölcsönösség a társadalom tagjai között. Megszilárdíthatja ezt az egészséges működést az isten-haza-család hármasa, ahol a hitnek óriási szerepe van a társadalom fejlődésében.
A globalizáció mellett komoly veszélyforrást jelent az egészségesen működő társadalmakra a woke ideológia, mely az 1930-as években indult az Amerikai Egyesült Államokból, és már itt van Európában. Ez az ideológia több kutató szerint veszélyezteti az emberiség jövőjét, hiszen támadja a különböző kultúrák történelmét, hagyományait, a kultúrák hőseit, magát a családot is, mint a társadalom legkisebb sejtjét. Támadja a biológiai különbségeket, a nemek egymást kiegészítő jellegét. Szeretne rámutatni az állítólagos diszkriminációkra a nemek között is, viszont új diszkriminációkat épít, elnyom, és kialakítja az erőszakosság, a megbízhatatlanság, a kétség társadalmát. Ezt az ideológiát főleg a mainstream balliberális irányzat viszi a vállán körbe az európai országokban, óriási károkat okozva az emberi lelkekben, kritikus mentálhigiénés állapotokat okozva az egyébként is szorongó, bizonytalan identitású emberekben. Nem véletlen, hogy egyik fő céljuk a nemzetállamok lebontása, hiszen a balliberális irányzathoz ebben is közel állnak. A nemzeti identitás egyik legfontosabb pillére a nyelv, melyet a woke ideológia terjesztői a saját nyelvezetükkel igyekeznek megváltoztatni. Szerencsére eddig nem nagy sikerrel. Egyes balliberális költők, írók nálunk is igyekeznek a nemzetállamok meggyengítésére, esetleg megszüntetésére, sőt előfordul, hogy ha a nemzetállamiság védelmében szólalunk fel, akkor megkapjuk a náci bélyeget, ahogy ez jellemző más európai országokban is. Ez az embertípus ott is ellenséget lát, ahol nincs. A klinikai pszichológia és a pszichiátria paranoiának nevezi ezt a tünetet. Ebből következik, hogy ezek a balliberális gondolkodású költők, írók a nemzeti identitás szó hallatán őrjöngeni kezdenek, majd verbális agresszióval fejezik ki nemtetszésüket. Nekik javasolni lehet, hogy ne az anyanyelvükön írjanak, hanem valamelyik választott idegen nyelven, akkor biztos nem kerülnek konfliktusba önmagukkal!
Ami Európa jövőjét illeti, az illúzióink teljesen elvesztek, nemcsak a fent leírtak miatt, hanem a bevonuló muszlim hordák miatt is. Határaink mentén háború dúl, egyes elemzők szerint elkezdődött a harmadik világháború, melybe az EU akarva-akaratlanul belesodródik. Kikkel szeretné a harmadik világháborút az EU megnyerni? Remélem nem a Conchita Wurst-félékkel, vagy a woke ideológia szörnyszülötteivel, és az illetékesek időben kapcsolnak!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. decemberi számában)
Túl nagy az ökológiai lábnyomod. Te egy baromi nagy ökológiai lábnyom vagy, agyontaposod a szeretteidet.
- Na, jól van, széndioxidot lélegzek ki, azt is hagyjam abba? Az lenne az abszolút „zero waste”.
- Ha jól látom, Magyarországról posztolsz. Akkor fehér vagy, ráadásul profilképed alapján férfi is - tehát a legbűnösebb lény a Földön. Szóval nem lenne kár érted.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.
Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.
Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.