Kislányunk a hirtelen kezdődő májusi zápor elől a kertből – hol mezítláb bóklászott – felszaladt a veranda lépcsőjéhez, fel akarta venni az előzőleg odatett cipőcskéit. Látva, hogy gyepi hangyák jönnek-mennek benne, így méltatlankodott: „Hangyák! Volt olyan, hogy én beleléptem a ti cipőtökbe?” A feleletet sem ő, sem mi hallottuk egy kisebb mennydörgés miatt, ám leánykánk mondását nem hallgattatták el az évtizedek, mint ahogyan a hangyák kertben, mezőben, erdőben, irodalomban ismeretes élete és viselkedése sem felejtődik el gyerekkorunk óta. Magam is a kertben és apám szőlejében, gyümölcsösében barátkoztam a hangyanéppel. A szőlőhegyre a város, Nagykanizsa határában az Inkey család barokk sírkápolnája mellett vitt el (gyalog)út; az egyik Inkey báróról az hírlett, hogy Gyümölcsoltó Boldogasszony dologtiltó napján fát vágatott ki, amelynek odvából kitódult hangyák halálra marták…
Balassi Bálintnak is volt tapasztalata a hangyák sokaságáról, éppenséggel szerelemérzésének nagysága kapcsán, amelyet ekként írt le egyik alkalommal, minthogy nemegyszer gerjedt (úton-útfélen is!) szerelemre:
„Forr gerjedt elmémre, mint hangyafészekre, sok új vers, mint sok hangya,
Arra, mert szívemben szerelmem tüzének csak te vagy édes lángja,
Szózatod búm verő vigasságtételnek zengő s gyönyörű hangja.” (Cupidónak való könyörgés […])
A szerelmes Zrínyi az tapasztalja, hogy Viola semmikképp nem hajlik feléje, pedig tudvalévő, hogy az acélra is hatni lehet, a kűsziklán is meglátszik a hangyák lábnyomának kikoptatott útja – ez ugyan költői túlzásnak tetszik de tudni való, hogy egy-egy hangyabolyban az európai formicafajok egyedszáma 2 000 0000 is lehet, de vannak még 20 000 000-t elérő fajok is –:
„Acél meg lágyulhat tuͤzzel, meſterséggel;
Hangya nyom kuͤſziklán eſmerſzik uͤdoͤvel […]” (I. Idillum)
Másutt a hadvezérnek is kiváló költő szerelmes hölgyének lábait emlegeti látszólag a hangyákra hárítva az azok iránt való figyelmet:
„Jaj szerelmeſ Violám, ójad magadat,
Meg ne chipje hangya ſzép fejér lábadat […]” (II. idillum)
A hadvezér Zrínyi pedig a törökök sokaságát hasonlítja eposzában a hangyák népéhez nem is egyszer:
„El lepték az foͤldet ezek, mint az hangyák,
Avagy ʃzéloͤs mezoͤben az ʃok kalangyák […]” (Obsidionis Szigetianae)
„[…] Ianchár mint az hangya, az földet ellepte.” (Obsidionis Szigetianae)
Az erkölcsről is gondolkodó Zrínyi ugyancsak a szerelmes versében is említett hangyanyom kicsinységével példázza az emberi érdemet:
„Látod, mi érdemünk, mint küvön hangya-nyom,
Sok bününk peniglen, mint levél az fákon,
Mint örvény tengeren, és fövény az parton […]” (Feszületre)
A hangyák már eddig is említett sokaságával szemlélteti az emberek sokaságát és munkáját Csokonai Vitéz Mihály, aki magát a hangya szót csak Publius Vergilius Marót fordítva – inopi metuens formica senectae; extulit ova angustum formica – használja kétszer is:
„[…] a’ halandók,
Mint a’ hangyafiak, hitvány munkába nyüsögnek.” (Dr. Főldiről egy Töredék)
„Gyakran szörnyű zsákmányt tészen a’ zsizsik a’ búzában
A’ hangya is hogy szükséget ne vallyon vén korában.” (Georgicon)
„Gyakran bolyha rejtekéből ki hordja tojásait
Keskeny ösvényén a’ hangya […]” (Georgicon)
Érdemes Vitéz Mihály fordítása mellé tenni a Lakatos István XX. századbeli átköltésének megfelelő szövegdarabjait, hogy megmutatkozzék Csokonai nyelvi ereje: „[…] a zsuzsok hegyeket pusztít gabonából, | Aggkori szükségtől remegő hangyák bolya szintén.” – „Sokszor a hangya gurítja sovány utakon ki tojását háza legodvából […]”.
A hangyafiakról Vörösmarty Mihály is példát állít; Csongor, amikor visszatér a hármas útra, azon töpreng, hogy „elérhetetle vágy az emberé”, bár minden célba ér, a szarvasgíms , az oroszlán mellett a hangya is:
„A hangya futkos, apró létei
Alig mutatnak járást, és halad;
Nagy távolokról, gátak ellenére,
Fáradva és mozogva hon terem.” (Csongor és Tünde)
Az apró állatkák munkájával másutt is példázódik:
„Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a’ föld’ ormain.
Munkában élt az ember mint a’ hangya:
Küzdött a’ kéz, a szellem működött […]” (Előszó)
Arany János ugyancsak a tojásait – valójában bábokat – hordozó rovart teszi hasonlatba nemegyszer:
„[…] S mint a hangya sereg, cipelvén tojásit,
Azt miveli ki s be szakács-asszony, kukta,
Szolgáló, bejáró – soha nincsen nyugta.” (Daliás idők)
*
„Futkos az őrült nép, egyingben, ijedten,
(Nem ember az ember mikor öltözetlen),
Javait, féltőjét utcára kihordja,
Önnön akadályát cipeli mint hangya.” (Toldi szerelme)
A török harcokban Arany is a hangyák sokaságát hozza példának:
„Erre a pogányság: Allah, Allah, Allah!
Nagy rivalkodással mászni kezd a falra,
Túrja a tajtékot, fogát csikorgatja,
A falak törésin nyüzsög mint a hangya.” (Losonci István)
A természetben élő ember a nyüzsgő hangyabolyokat figyelve elmélkedik a világ folyásán Arany önéletrajzi ihletésű művében, ebben is a sürgő-forgó és erre-arra vonuló hangyahad világa jelenik meg; egy másik elbeszélő művében hasonló megoldás van:
„Szerette Istók a természetet
Éhomra is; – ha egy szünnapra szert tőn,
Ebédre vackort és kökényt szedett
S egész nap elcsatangolt a Nagy-erdőn;
Olvasni fűbe ha telepedett,
Nem olvasott, – csak egy mohlepte cser-tőn
A mikrokosmost, sürge hangyabolyt
Órákig nézte, amint föl- s lefolyt.” (Bolond Istók)
Az általános vélemény szerint szemérmes Arany is kapcsolatot teremt a szerelem és a hangya közt, férjét váró asszony érzése ezzel van kifejezve:
„[…] Etele tornácán hadi mént kötött meg
Valaki... »jaj! nem más – édes uram jött meg!«
Veti hamar leplét karcsu derekára,
Minden erén futkos szerelem hangyája;
Függő folyosón át az urához indul […]” (Buda halála)
Ugyanígy az ember valamely testrészén futkosó hangyák által keltett érzés mutatkozik meg abban a kifejezésben, amelyikben a bizsereg szavunk jelenik meg, alább az egyik Bertók László-idézetben, itt Kosztolányi Dezső prózájában:
„Kába, buta nyári délutánokon, amikor otthon minden álmos, unalmas volt, kirohantam udvarunkba, a kertbe, a tűlevelű fenyők alá, a dupla petúniák közé, s nem törődve azzal, hogy rám másztak a különböző bogarak és csuklómat bizsergették a hangyák, hasra feküdtem a földön, szemem lehunytam, s ábrándoztam őróla.” (Lidike)
Egyébként a rímjátékos Kosztolányi, mintegy a Szigeti veszedelemben lévő rímre utalva – hangyák – kalangyák –, négyes összecsengést alkot:
„– Földmívelő a hangya.
A szorgalom a kenyere s kalandja.
Ha langy a
nyár, nézi, hogy nő télre a kalangya.” (Rovarok beszéde. Hangya)
A bukolikus életszemléletű Radnóti Miklós lírájában a természetábrázolás egyik apró képében is ott a rovar, mégpedig nagyságát említve, amely általában két-három milliméteres, de vannak nagyobb méretű fajták is:
„A felleg zsákja pattan,
víz csurran és riadtan
órjási hangya fut.” (Keserédes)
A hangya viselkedését megfigyelő költői én a rovar viselkedésében nem a szokásos sürgésre, forgásra, hanem éppen ellenkezőjére figyel föl József Attila állapotrajzában:
A bábok között elaludt a hangya.
Szél, a bábokat most el ne fúdd! (Hangya)
A stilisztikai értelemben vett megszemélyesítés Faludy György költeményében azt eredményezi, hogy nemcsak emberként jelenik benne egy hangya, hanem kimondatlanul férfiú módra viselkedik. Látván a versben szereplő hölgy szépségét, megfeledkezik tevékenységéről:
„Lemegyünk a főutcán. Súlyos
fekete bársony a hajad.
A park szélén meglát egy hangya
s szájából kiesik a mag.” (Déltől alkonyig)
Leánynevelő intézeti történéseket ír le Kaffka Margit, aki regényének jelképes címet adott: Hangyaboly, az apácazárda iskolájának lányai alkotják a bolyt. (Balassi a hangyafészek szót használta lényegében hasonló képzettársítás alapján. Kölcsey Ferenc még tágasabb állítást tesz: „Földünk egy kis hangyafészek, | Egy perchozta tünemény […]” (Vanitatum vanitas).
Ugyancsak a hangya méretének viszonylagosságát használja ki Bertók László egyik verse, amelyben tulajdonképpen a költői én kicsinységéről (is) szó van:
„Mint hangya a Himalája alatt,
mint rozsdafolt a börtönlakaton,
mint az elhajló temetővirág,
mint a konok, mulandó anyaöl.” (Válaszoló)
Még nyilvánvalóbb Bertók példázata (a görög παράδειλμα) értelmében. Egyik verskötete a Hangyák vonulnak, ennek címadó verse jól mutatja, hogy az emberi élet – mondhatni: – egésze a vonuló hangyatársaság hozható átfedésbe, és talán nemcsak az eső előérzete, hanem valami talán kimondhatatlan cél adja az irányítást:
„Fekete tejút, hangyák vonulnak honnan-hová,
át a teraszon, le a lépcsőn, el a fal tövében,
felülről (magasról) nézvést elmosódó sáv, sötét
bizsergés csupán, kezdete s vége is kivehetetlen,
csak ha lehajolsz (meghajolsz, letérdelsz), ha
megfeledkezel emberi (»mindenható«?) voltodról,
csak akkor tekinthetsz bele a szemmel befoghatatlan,
oda-vissza, ám végül is egyazon irányba tartó
sodrásba (galaxisba?), s figyelhetsz meg (ha
szerencséd van) egy-egy (alkalmi) bolygórendszert,
amely mintha külön is működne, meg-megfordul
a saját csillaga körül, mígnem beleveszik az eredeti
(az eredendő?) mozgásba. Ennyi lenne csak?
Több-e ennél, ha az idő (az idő érzékelésének)
viszonylagosságára gondolsz? Több-e, kevesebb-e,
gyorsabb-e a »hangya-idő« az »ember-időnél«?
Mit tudhat a saját tengelye körül külön is megforduló
hangya a távolabb »keringőkről«, a többi hangyáról?
Az alattuk ki-kivillanó járólapokon, az anyagon,
s az anyag-lelke gravitáción kívül összetartja-e valami
(mi tartja össze?) az önmagát felülről (kívülről?,
messziről?) sohase(?) érzékelő sokaságot? Azért
lassít-e, oldalaz-e ki, áll-e félre egy-egy a millióból(?),
vakarja meg a fejét, szöszöl, mocorog magában,
hogy effélékről, például a végtelen vonulás okáról,
céljáról tűnődjön? Netán a gondolatait(?), érzéseit(?),
álmát(?) feljegyezze róluk egy porszemre? Vagy csak
elfáradt, megéhezett, megöregedett? Sejti-e, hogy
valaki, aki nálánál sokkal(?) hatalmasabb, minden
moccanását látja, figyeli, s azt tesz vele, amit akar?
Fél-e emiatt? Érdekli-e, hogy mi lesz, ha rálépsz,
(ha egy ember rálép), s belenyomódik, elvillan a
maszatos semmibe? Hogy a sötét végtelen (is) odáig
tart csak, ameddig a világos, ahol a személyes határa
(a határotok) van, a kiszámíthatatlan talpig, amely most
(láthatóan) a társadé, aki miközben teszi a dolgát,
belelép a tejútba, s a (meditáló?) hangyát (is) eltapossa?
S merthogy (te is) a lába alá kerültél, anyáskodva
(istenkedve?), nagyon magasról azzal nyugtatgat, hogy
azért vonulnak a hangyák, mert eső lesz?” (Fekete tejút, hangyák vonulnak)
A példázat ógörög műszava kapcsán említhető, hogy Hérodotosznak, a történetírás atyjának i. e. V. századi ismeretei szerint „[…] a sivatagnak a homokjában a kutyánál kisebb, de a rókánál nagyobb hangyák élnek – elfogtak néhány ilyen állatot, s még a perzsa királynak is van belőlük. Ezek a hangyák feltúrják a homokot, úgy vájják ki föld alatti járataikat, akárcsak a hellén földön honos hangyák, s ugyanúgy oda fészkelik be magukat. A feltúrt homok pedig aranyat tartalmaz, s ezért a homokért járnak az indek a sivatagba.” (A görög–perzsa háború, ford. Muraközi Gyula.)
Az írás látványának a szövegtartalomra utaló rajzolatával már az ókori görögök is éltek, vagyis képet rajzoltak az írásjegyekből. Efféle művészi játék (τεχνοπαίγνιον) Géczi János félig-meddig képverse, amelyben az elfektetett g betű néhány más írásjeggyel mint a hangya szövegszó jelenik meg, ám a rovarok életére (szorgalmára, összetartására, kicsinységére, színére stb.) tett utalás nélkül:
hangya-vers
