M. Nagy László alkotása
„Vigyázz, mer mökcsipnek a Gyura méhejei!” – figyelmeztetett, ha túl közel mentem gyerekkoromban egy kajszibarackfa melletti méhkasokhoz a kiscserfei szőlőhegyi szomszéd néni, aki akkor (nép)viseletben járó kiskanizsai parasztasszony volt. Ha meg az őrtilosi Szentmihályhegyen rokonoknál nyaraltam, náluk nem szalmakasok, hanem kaptárak voltak. Itt mézpörgetésben is kotnyeleskedtem, lépes méz volt jutalom. Erre igen, méhcsípésre pedig nem emlékezem.
Újabb élményem a méhecskékkel az évek múltával mindig akadt. A menyasszonyommal sétáltunk, amikor ő egy-egy vadvirágon szorgoskodó méhet megsimogatott. Édesapja is méhészkedett, ezért voltak tapasztalatai. Amikor pedig kislányunkat nevelgettük, Babits-vers hozta elő a kiscserfei szóhasználatot:
„[…] egy kis méhe szállt lelkembe
s újra zeng lelkem – zsong, mintha örök hangszer lenne”
(„Csak egy kis méhe…”).
A méhe alakot Berzsenyi Dániel többször használta műveiben: „Édes Mitzim szeretlek / Mint méhe a virágát” (Fő és Sziv); „Mint kis méhe csak itt a’ vizerek körül | Döngécsel” (Az én Múzsám); „így hordott eledelt nékie méhe, galamb” (Elégia Gróf Festetics György’ hamvaira). A niklai költő uraság a méh formát használja: „Édes Chloém! szeretlek, | Mint méhek a’ virágot” (Fő és Szív.). A méhe szó ellenérzést keltett Kazinczy Ferencben, Berzsenyivel levelezve évekig szó esik a méhé-ről. Kölcsey Ferenc szintén kifogásolta a niklai remete méhe szavát. Berzsenyi írta a széphalmi mesternek, Kazinczynak: „Nem lett volna-e jobb az én principiumom szerint a nyelvmívelésben a dunait is használni, és az által sok kétértelmű tiszai szavakat megkülönböztetni ilyenformán: méhe apis, méh uter”. Ez az elméleti fontolgatás arra vall, Berzsenyi Dániel nyelvi tudatában és nyelvi ízlésében nem az a képzetkör és hangulat él és hat, amelyik Kazinczyéban, és amelyik századunkban is megvan a méhével kapcsolatban, hiszen a méhe tájnyelvi használatúnak van minősítve a szótárakban, például a XIX. századi nagy szótárban Czuczor és Fogarasi szerint „tájdivatos” az Apis mellificának, a mézelő méhnek ez a neve.
Petőfi Sándor nyelvezete ugyan nem „dunai”, de megfordult a Dunántúlon (is), a szót ugyancsak versbe szövi: „[lágy szellő vagyok] Létezésemet csak a kis méhe tudja, / Melly haza felé tart a rétről fáradtan” (A szél). Ugyane költeményben a másik változat is megvan:
„Ha fáradtan száll a kis méh a tehertől,
Melyet oldalán visz, melyből mézet készít,
Tenyeremre veszem a kicsiny bogarat,
Ugy segítem elő lankadt röpülésit.”
A versben Petőfi méh ‒ méhe ‒ bogár szavakkal nevezi meg a szorgos rovart, vagyis változatosságot teremt. Előfordul Petőfi írói nyelvében egyszer a méheraj összetétel a népéletre utalva: ,,A falukban megállok egy szóra, / hol a lyányság, mint méhe-raj áll […]” (Az én Pegazusom).
Móra Ferenc népmonda‑földolgozásában szintén ott ez az összetett szó: „Nyárlehellte fuvalom / halksóhajjal hord be rajta, [ti. Mátyás király ablakán] | méhedongást, mézszagot, / bazsalikom illatot […]” (Az aranyszőrű bárány).
A „dunai”, vagyis dunántúli Babits Mihály művének már címében olvasható: „Csak egy kis méhe…” – a költeményben pedig mindkét szóalak megvan: „Egy kicsi méh meg beszorult valahogy a szobába | s az egész szoba most zeng, mint egy zsongó zeneláda”, továbbá: „Csak egy kis méhe szállt lelkembe […]”.
A magyar nyelv talán minden lehetőségét ismerő Weöres Sándor műveiben is döngicsélnek a méhecskék. Egyikben, amelyikből Kodály Zoltán komponált kórusművet, „Méh‑raj duruzsol, / fák közt fü alól, / fürjek dala szól | tó partján.” A dunántúli Weöresnek – Berzsenyinek, Babitsnak – (mondhatni:) természetes a méhe szó. Weöres Sándor nevezetes műfordítása a Gíta Govinda, amelyet Dzsajadéva költött, aki a XII–XIII. században élt az utolsó bengáliai király udvarában. Weöres az ismétlés elkerülésére és a szanszkrit ganavritta-vers ritmikájának visszaadására a „dunai” alakkal él (a nyugati nyelvjárásra jellemző rövid magánhangzókkal):
„Szekfüviráglehetzuhatagos‑örömillatu délövi szélben,
fülemüleszavu kusza méhzizegésü susogó sürüjében
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.
Vándorok asszonyait szerelem tüze gyötri a szívbe‑szövődve,
méherajos szirom‑árban emelkedik a bakula tárt legyezője […]”
Néhány verssor múlva olvasható: „[…] méhraj a nyílra hasonlatos, ivalaku lenge liánra lefekszik […]”, és még idézhető volna több szöveghely. Mindegyike bizonyítja, hogy a változatosság és a verselés érdeke szerint váltogatja Weöres a kétféle szóalakot. További változatokat már a keresettség stílustalanságát jelentenék, hiszen mé, méhel, méhely, míhe, míhí és más szóalakok is vannak-voltak a magyar nyelvjárásokban. A méh szó írásképében lévő h betű nem jelöl hangot – ugyanez a helyzet a céh, cseh, düh, juh, rüh szavakkal is, azonban újabban az éppen az íráskép hatására nagyon sokan egy olyan hanggal mondják, mint amihelyen a doh, a potroh , a sah szó végén van, ezért a legutóbbi helyesírási szabályzat a hagyományos méhvel (és céhvel, dühvel, juhval, rühvel) féle írásmód mellé fölveszi a méhhel (céhhel, dühhel, juhhal, rühhel alakot is.
Mostanában szentendrei kertünkben a különböző virágokon gyűjtögető méhékkel találkozunk, egykor volt menyasszonyom öt évtized múltán is meg-megsimogat egyet.
