Fenyvesi villánk verandáján éveken keresztül koronás keresztespók (Araneus diadematus) lakott. Az esti villanyfényben röpködő rovarokból bőséges vacsorái voltak, így nem is mindennap szőtt új hálót, raktározta a pókselyembe bugyolált élelmet. Néha valamilyen rovarral mi is tápláltuk, amelyet kezünkből ragadott el.
Pallasnál is szebb munkákat szőtt-font egy leány, Arachné, aki versenybe szállt az istennővel. Ovidius, az Átváltozások költője elmondja: Pallas széttépi a lány gyönyörű szövedéket, Arachnét a vetélővel fejbe veri, aki felakasztja magát. Az istennő örök függésre (!) kárhoztatja, rovarrá varázsolja, azóta sző szakadatlan hálót.
Csokonai Vitéz Mihály egyik színművében a társaság füllentésben versenyezik, egy leányzó így próbálkozik:
„Én meg eggy olasznál ollyan pitziny Canariai kutyátskát láttam, hogy eggyszer szegény el szaladván a’ pokhálóba [me]g akadtt’, ’s a pok mindjárt [me]g ette.” (A’ méla Tempefői)
Jókai Mór természettudósi eleganciával védi a pókokat minden más állattal egyetemben:
„Az idomtalan viziló, a százfogú kajmán, a varangy, a pók, a barlangbuvó szirén, fekete testével, vörös kopoltyúival csak a laikus szemében rút: a természetbuvár előtt az mind tökéletes s a saját fajtája előtt bizonyosan szép.” (A „Kráó”)
A lutrihúzás nyertes számait a pók segíti megtudni, amint Mikszáth Kálmán írja:
„A keresztes pók született matematikus és a nép lutristája. Egy befőtteshez hasonló alakú üvegbe betesznek apró papírszeletekre írt kilencven számot. A póknak most már kötelessége közülük kiválasztani a szerencséseket […] s csakhamar hálót eresztvén, lassankint fölhúzogatja bele a szükséges mennyiségű számot, t. i. ötöt.” (A magyar nép bogarai)
Arany János korai művében pók a népképzeletben rémületet keltő, éjjeli lények közt jelenik meg, másutt szövés-fonás, a pók fonáleresztése párhuzam költői‑írói tevékenységre:
„Ekkor az éj minden rém állata zúgva előjön:
Ronda füles-baglyok, denevérek nagy sokasága
[…]
Pókok, hátaikon hordván aszkéta keresztet […]” (Az elveszett alkotmány)
*
„Felejti, úgymond, mit annakelőtte
Tudott s tanult: nem publikumnak ír;
Sajátjából – mint pók a maga-szőtte
Fonált – ereszti amit tolla bír;
Tekintély vagy szabály nem lesz előtte […]” (Bolond Istók)
A keresztes pók hálójának szálait a belegabalyodott rovarok megrezgetik, ebből tudja, hogy hol van a zsákmány; Arany szerint a népek így sejtik a nagy Etele várható érkezését:
„[…] a hír elfut a Rajnához,
Etel ősfolyamhoz, és a Visztulához;
Mint a pók megérzi háló rezzenését:
Érzé minden ország Etele jövését. (Csaba királyfi)
A könyvek, a műveltség apadását Krúdy Gyula a nyomdák és a pókok kapcsolatával mutatja meg:
„A könyvnyomtató műhelyekben napról napra nagyobb hálót fonnak a pókok. A könyvespolcokról elmerengve nézegetnek alá a tegnapi szép könyvek, amelyeknek utódai nem születtek.” (Az ember, aki mindig vizitbe járt)
Ady a pók viselkedésével von párhuzamot a nyilván jellemtelen újságíróval, aki egy színésznő ellen intézett sértő támadásokat:
„…Nehéz, megpróbált esztendők során figyeltem meg a pókot. Mindig undorodtam tőle, de nem védekeztem. Figyeltem, mint lopta be magát. Szövögetését, piszkítását, tolakodását tűrtem. Ha az én kényelmesebb zugom felé indult, én távoztam. Hadd ocsmánykodjék a pók, csak engem ne nyálazzon be.
Ejh, hagyjuk az entomológiát!… Beszéljünk másként a pókról, erről a csúnya solifugáról. A pók közöttünk él, s hálóival a mi kis különvilágunk világosságát fedi el. A mi szomorúságunk, szégyenünk a pók.
Honnan kerül elő – nem tudni. Felbukkan, kenyeret és tollat kér. Talán a vádlottak padjáról jött ide, talán az iskolák szamárpadjáról.” (A pók). – NB. A solifuga nem pók, hanem pókszabású ízeltlábú (rovarpók vagy tevepók).
A háló képét Juhász Gyula is láttatja, a csendben munkálkodó rovarral írja le az ábrázolt tárgyiasságot, vagyis az esti csendet a folyóparton:
„Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.” (Tiszai csönd)
A bukolikus költészethez vonzódó Radnóti Miklós kedvező rajzolatban él a pók és a háló láttatásával:
„Csöndesen alszik a hegy
kicsi barlangjában a béke;
még csecsemőnyi csupán,
szelíd őz szoptatja naponta
s rejteni szép hálót
fon a pók a bejárat elébe.” (Papírszeletek. Mese)
Füst Milán egyik költeményének lírai alanya öntudatra ébredéséről számol be, amelynek helyszíne (talán) egy pince, ott van rovarokkal körülvéve:
„Mint akit hordó tetején a saját horkolása ébreszt,
Nem tudja, mint került oda,
Körötte pókok, dongafák s lábatlan bábok furcsa népe s fázik is…
Úgy ébredtem rá egykor én, hogy itt vagyok…” (Köd előttem, köd utánam…)
Karinthy Frigyes a hálóba esett rovarok érzésével kíséreli meg leírni regényhősének helyzetét, aki egy különös tenger alatti világ nőinek birodalmába kerül:
„[…] valami akadályoz a futásban ‒ sárga, sima, aranyos szálak hurkolódtak kezemre, nyakamra, lábamra. Egyszerre elvágódtam, és nem tudtam mozdulni többet. Ezer és ezer szál kötözött össze, sűrűn, mint valami szövedék, gubó vagy háló ‒ szemeim előtt kereszteződtek a szívós, vékony szálacskák. A dongó érezhet ilyesmit, mikor ostoba fejét befúrva a pók szövedékén, keresztül akarja törni, s egyszerre belegabalyodik.” (Capillária)
József Attila versalanya barátságban van a pókkal:
„Ezt a széket odább tolni,
vonat elé leguggolni,
óvatosan hegyre mászni,
zsákomat a völgybe rázni,
vén pókomnak méhet adni […]” (Ülni, állni, ölni, halni)
Az önmegszólító lírai én lelkiállapotát ábrázolja Weöres Sándor, versében pókselyemmel van eltakarva, ‑zárva az életkedv:
„Nyílnak feléd a lányok,
mint ékszer-ládikók
nem is figyelsz utánok,
kedved beszőtte pók.” (A hársfa mind virágzik…)
Vas István versében a pók átvitt értelemű rovarfogásáról olvashatni. A pók – fáradt agy és a szép zöld dongó mellé gondolható szeretett nő a képiség alapja:
S ha számvetés meg fordítás között
Tíz percre ledülök,
És hálót sző a pók, a fáradt agy,
Mindig te vagy
A szép zöld dongó, akit megfogok,
A lehetetlenség, mely fellobog,
És te vagy minden kép és gondolat
Húnyt szempillám alatt. (Füstön át)
Ovidius is tudhatta – Archné fiatal nő! –, hogy a keresztespók nősténye szövi a kerek hálót. Ezt nem tudva boldogult úrfi koromban a fenyvesi pókot Tivadar névvel illettük, „aki” az őt megcsodáló hajdani ékszer-ládikó-dongó lányokat nem segített megfogni…
