Szakáll Ágnes: Meghalt Kádár János (olaj-tojástempera, papírlemez, 65 × 70 cm, 2010, Tornyai János Múzeum tulajdona, Hódmezővásárhely)
Beregszászon egy konferencia szünetében ebédeltünk, már éppen kezdtünk kanalazgatni, amikor a felszolgáló „Nem sajtalan a leves?” kérdéssel letett néhány apró fűszertartót az asztalra; a helyzet és a pikszisek nyilvánvalóvá tették, hogy mit kérdezett tőlünk.
Kölcsey Ferenc mint országgyűlési követ 1833-ban egyik levelében ezt írta: „[…] mi, kik a kerületi konferenciát, magunkat ki nem nyilatkoztatva, ott hagytuk, feltevők magunkba, hogy a veszedelmes lépést el fogjuk hárítni. A perszonális szólott, s mindjárt utána Bernát részünkről, s nyersen; utána ugyancsak részünkről a pesti követ Dubraviczky. Most Nagy Pál kezdett az ifjúság ellen sajtalan tréfákkal keverve szitkozódni.” Ez a konferencia nem nyelvészeti volt, mint az említett beregszászi, hanem politikai ülésezés.
Hogy miként lehet a leves is meg a tréfa is sajtalan, azt jól mutatja Móricz Zsigmond regényrészlete is: „[…] a háziasszony mentegetőzött, hogy duflumos szégyenbe került, egy az, hogy két órával elkésett az ebéddel, mert bizony tíz órára meg kellett volna lenni rendes szokás szerint úri háznál, másik szégyene pedig az főtelen s sajtalan hús, de az sietség miatt van s hogy a só elfogyott, mind az egész kősók, amiket Désről hoztak volt […]” (Tündérkert).
Ha szótárakhoz fordulunk, akkor csupán a Czuczor Gergely és Fogarasi János XIX. századi munkájában és a Kálnási Árpád által összeállított Debreceni cívis szótárban találhatjuk meg, hogy a sajtalan mit jelent: ’sótlan’, ’ízetlen’. A régi magyar szövegekben is föllelhetjük e szavunkat, így a Müncheni kódexban, amely huszita bibliafordítás 1466-ból: „hogyha a só sajtalan leend” (Márk IX), és itt is ’ízetlen’-t jelent. Ami ízetlen, az semmilyen tekintetben sem kívánatos, ezért használhatja Kölcsey levelében ’ízetlen, ízléstelen, szellemtelen, lapos’ értelemben a tréfa minősítésére a sajtalan szót. A nyelv folytonos változása során a só hiányát az ország egyes tájain élők a sótlan vagy a sótalan szóval fejezték és fejezik ki, a nyelvjáráskutatás többek között Drégelypalánk, Hódmezővásárhely, Makó, Sárospatak, Beregszász (!) vidéke, Debrecen beszélőitől jegyezte föl a sajtalant, ugyanis a nyelvjárásokban élnek legtovább a régi szavak, kifejezések.
A régiségben ismeretes volt a sajtalan kenyér, így a (túl sok) kovásszal készített erjesztett lepénykenyeret nevezték egyes vidékeken. Ezekben a kenyerekben is volt só, de nem voltak savanykásak. A sajtalannak ezt a használatát magyarázza, hogy a só szó leszármazottjai a sav és a savanyú szavak is: só – savak, utóbbiból való a sav. Hasonló szóalakulás: szó – szavak, ez utóbbi többes számú alak nem önállósodott.
A nyelv változatossága folytán azt, hogy valami sajtalan vagy sótalan, úgy is ki lehet fejezni, hogy kevés (nem elegendő stb.) benne a só. Csokonai Vitéz a dámák talán nem eléggé szellemes, bölcs beszédéről mondja: „Mihelyt tanácskoztak együtt egy keveset, A’ melly is sok szóval, kevés sóval esett […]” (Dorottya, vagyis a’ dámák Diadalma a’ Farsangon).
Nem csupán az ízek szempontjából fontos, hogy ne legyen sajtalan az étek, hiszen az emberi test egészséges állapotához állandó sómennyiség szükséges, a vérplazma majd egy százalék sót tartalmaz. Eleink tapasztalata, élete is mutatja a só fontosságát. A sóbányák haszna a városokat, királyokat gazdagított, gondoljunk az erdélyi vagy felvidéki sóbányákra (Torda, Parajd, Rónaszék, Sóvár).
Zrínyi Miklós költőként is, hadtudósként is megemlíti a sót, tanácsolja, hogy a katonáknak „ismég hétről hétre vagy lisztet vagy kenyeret, és sót” kell adni (Az török áfium ellen való orvosság), a várkapitány „[m]indenféle profontot, hadi szerszámot, / Bort, kenyeret és hust és elegendő sót” oszt a törökök ostromára készülve a várkapitány (Szigeti veszedelem).
Nagyobb útra sem indultak régen só nélkül, Fazekas Mihály szerint a libákkal vásárba igyekvő suhanc is visz magával:
„Kedve derűl Matyinak, szerez egy jó kézbeli fütyköst
S a sutból kivon egy pókháló-lepte tarisznyát,
Melly öreg apjának sohasem szállott le nyakából.
Ebbe az anyja rakott túrót, hájat, kenyeret, sót,
S fokhagymát […]” (Lúdas Matyi)
Az idősödő Arany János pályáról szólva-elmélkedve írott versében a biztosabb, jobb élethez tartozik (az egyébként erdélyi eredetű) só:
Előttem rónaszéki só
Megy sok szekéren: biztosabb már
A vándor és a vándor cipó. (Vándor cipó)
Ugyanígy az élet, a társadalom változásához, érdemi lényegéhez (ízéhez?) tartozik Ady Endre versében a só abban a szószerkezetben, amelyet az értelmező szótárak is számon tartanak:
Hogyha lehetne, be ütnél széjjel,
Be hajnalodnék a magyar éjjel…
Te volnál akkor életnek sója,
Úri bűnöknek nagy bosszulója. (Fajtáddal együtt átkozlak)
A sajtalan helyett (említettük) a sótalan ~ sótlan szóhasználat is járja. Petőfi verseiben mindkettő megvan. Az első idézetben a rossz, ízetlen kenyér jelzője, a másodikban pedig átvitt értelmű is:
Velem volt ő [ti. a költészet], mig a hazán túl
Naponta négy krajcár dijért
Hiven fogyasztám a katonák
Sületlen, sótlan kenyerét […] (Szobámban)
*
Jó uram, tisztelt úr,
Ételed jó, de egy híja van.
Az az egy a híja, hogy
Nagyon sótalan.
Nem ezt a sót értem... mással
Szoktam sózni én az ételt:
Mulatással,
Víg beszéddel. (Bolond Istók)
Arany János hasonló kétértelműséggel ír egyik korai epikus művében hőse, a humorista és tárcaíró (feuilletonista) vicceiről:
Bende a bájhölgynél kérdést teve, s tőle megérté,
Hogy teljes éltében viccgyártó volt ez az ember,
Nagy hírű humorist, húsz évig feuilletonista,
És íme önvicceit kell ennie vétke dijául!
Szája panaszteljes mostan, hogy sótlan, izetlen,
Émelygést okozó, s nincs jól megsütve az étek. (Az elveszett alkotmány)
Nem a sajtalanság, hanem a sónak mint anyagnak súlya és színe jelenik meg mint nyomasztó dolog Radnóti verseiben:
[…] a sorsunk így lesz nehezebb. És nehezebb már is,
mint a só, vagy a bánat. (Montenegrói elégia)
*
[…] fájdalom kerít körül fehéren,
akár apályidőn tengert a só. (Őrizz és védj)
Weöres Sándor észak-európai utazási élményei több versében megvannak; a norvég sziget, Magerøya úgynevezett északfokánál a szél is sós, nemcsak a tenger. Weöresnél is, mint Radnótinál a sós íz esetleges kellemetlensége jelenik meg:
Suhog, suhog a sós, goromba szél.
A félkaréjos, rezgősejtü tenger
fehéren villog, mint csiszolt acél. (Nordkapp)
Némileg hasonló Füst Milán versének az a részlete, amelyik a vér (természetes sóssága) és a lelki állapot, a keserűség, kilátástalanság van összekapcsolva:
[…] Hadd danolok a megaláztatásban:
Minden gondolatom, mint az ótvar
És átok minden emlékem és nyomoruság.
Sós a vérem a keserüségtől
Csak a veszett kutya lehet az én rokonom
S az árok széle ékes, szép honom, –
Ez lesz a vége, látom. (Motetta)
Arany János prózai írásában, nevezetesen Gvadányi Józsefről írott tanulmányában három dologban gazdagabbnak tartja Orczy Lőrincet, mint a (Petőfi-verscímmel szólva) „A régi jó Gvadányi”-t: „A satirában Gvadányi inkább vastag, mint elmés. Orczy gúnyoros helyein több a csín, a finomság, a só.” A csín, a finomság, a kifejezés árnyaltsága a jó stílus jegyei. Mivel erre az antik görögség Attikában adta a példát, ahol kiváló finomságú sólelőhely is volt, a rómaiak saját nyelvükre fordították a görög mondást a a sóról. Minthogy a latinban a sāl nemcsak konyhasó, hanem ’szellemesség’ jelentésű is, kialakult a sal atticum, magyarul attikai só. Erre Jókai Mórtól egy példa: „Hanem ha valaki udvarolni kezd neki [Médeának], annak aztán megmutatja a körmeit. Gazdag tárháza van nála az iróniának, a szarkazmusnak, az attikai sónak” (A lélekidomár).
Eljutva a sajtalan levestől a Jókai-regényben szereplő leánykáig, talán az olvasó ad egy csipetnyi attikai sót a fentiek szerzőjének, aki egyébként soha és sehol nem szokott konyhasót szórni az ételekbe, úgy is több van bennük a kelleténél, hiszen csupán egy gramm a napi sószükséglet.
