Nagy költőnk és hadvezérünk, Zrínyi Miklós éppen 370 éve némi jogos szerénytelenséggel utalt irodalmi munkásságára a Vitéz hadnagy peroratiójában ezt írván:
„Nem irom pennával,
Fekete téntával,
De szablyám élivel,
Ellenség vérivel,
Az én örök hiremet.”
A latin szó, a penna magyar írástudó körökben nem csupán (madár)szárnytollat jelentett, hanem íróeszközt is. A magyar nyelvújítás során az ezzel dolgozó literátorok közötti XVIII–XIX. századi torzsalkodásokat éppenséggel pennaháborúknak szokás nevezni. E küzdelmekben ugyan vér nem folyt, de a nyelvújítás nagy alakja, Kazinczy Ferenc a börtönben a vasajtó rozsdájából készített tintát, de némelyik levelét saját vérével írta, mert a tintától el volt tiltva, tolla sem volt mindig.
Sok árkuson sok fekete gubacstinta száradt meg, amíg Petőfi Sándor 1848. január 29-én Arany Jánosnak ezt írhatta: „[…] tollat ragadtam, vagy tulajdonkép nem is tollat, hanem fából való botot, mellynek vége hasított hegyes acél vagy réz…”, de nem ment könnyen a technikai haladás, mert ezt is megírta a levélben: „De milyen rossz ez a toll, azt csak az képzelheti, aki ezt az írást látja, amelyet vele teszek; földhöz is vágom mingyárt, hogy a fene egye ki! –”. Az elveszett alkotmányban még szalontai nótárius korában Arany János így említi az írószerszámot:
„Nosza én paripám, gúnár liba tolla!
Eleget pihentél, meg vagy abrakolva,
Megvakartalak, mert a füled se’ látszott;
Nosza hát, kezdj mostan vídám fürge táncot.”
Még egy évszázad múlva, kisiskolás koromban is nagy eseménynek számított a tintával való első írás, amelyhez szükséges felszerelés: tintatartó, tollszár és ‑szem, amelyen olvasható a típus és a gyártó: „363 Schuller József Budapest Reform toll 36” (máig őrzöm) és tolltörlő. Petőfi állítólag hajába is szokta törölni a tollat, azt meg tőle tudjuk, hogy Megyeri Károly, a színész sárga kabátja miként lett tintafoltos (A tintásüveg). A Pál utcai fiúk regényben Boka János jár rendszeresen hasonlóképp, ő amint „[…] zsebre vágta a a piros tintatartót, melyből, a zsebet megérezve, rögtön szivárogni kezdett a szép kék antracén.” Már gimnazistaként kaptam töltőtollat a forradalom évében, akkortájt ez a diákok közt már nem volt ritkaság, ámbár falusi tanerő koromban, 1960-tól még több évig a tanári szoba nagy asztalán kék és piros tinta volt közhasználatra elhelyezve. Akkor nekem már egy japán töltőtollam volt, amelynek arany csillogása és különleges alakja a nebulók körében (is) mindig érdeklődést keltett. – Ekkoriban a Weöres Sándor leírta módon indult a szeptember: „Könyv, toll, tinta, ceruza, | rontom-bontom, | kezdődik az iskola […]” (Magyar etüdök 98), aminek nem mindegyik gyerkőc örült, Sehallselát Dömötör sem:
„Míg más olvasott meg írt,
Ő csak ordítani bírt,
megette a könyvlapot,
s utána tintát ivott.”
Nem mindegyik tanárunknak volt töltőtolla, ugyan latintanárunknak volt, de ő nemegyszer – amíg 1956 novembere után le nem tartóztatták – keresgélte zsebeiben, hogy beírja az osztálynaplót, de egyszer sem találta. Ilyenkor hallottunk tőle egy klapanciát, amelynek eredetijét mint reklámverset csak később találtuk meg. Karinthy Frigyes egyik írásából tudható, hogy Somlyó Zoltán (az „elátkozott költő”) mondásáról van szó. Somlyó „[t]öltőtollat szeretett volna kapni egyszer, életének leghőbb vágya volt, hogy töltőtolla legyen, mint amilyen sikeres, nagynevű, gazdag költőknek van, akikről makacsul hitte, hogy a végén autójuk és yachtjuk is kastélyuk lesz, hiszen szép verseket írnak s nincsenek elátkozva, mint ő. Egy papírkereskedőt próbált megfőzni, hogy adjon neki egyet részletre. Reklámverset ígért, cseréibe. Mindjárt át is adta. »Illik az egy költőtől[,] Hogy legyen nála töltőtöll« mondta és úgy nevetett, hogy a kereskedő hátán végigfutott a hideg” – írta Karinthy 1937-ben egyik tárcájában (A költő).
Kosztolányi Dezső karcolatban búcsúzik el attól az eszköztől, amelyikkel öt regényt és számos egyebet írt. Úgy beszél róla, mint az életét már leélő gyógyíthatatlan betegről, hiába viszi műszerészhez, aki csak átmeneti gyógyításra képes, hiszen irídiuma elnyűvődött, kupakja el van csempülve, gumi szivókája sem tökéletes: „Én még három napig dolgoztam vele. Múltkor aztán, amikor egy hosszabb értekezésre noszogattam, elhördült s szemem láttára hányni kezdte vérét, az ő zöldtinta-vérét, mind elém okádta, egyet még nyekkent s vége volt” (Töltőtollam halálára), Ugyan Lewis Edson Waterman már 1884-ben szabadalmaztatta a töltőtollat, a technikai kivitel nem mindig volt tökéletes. A patronos tollak 1950 körül jelentek meg, ilyenek ma is kaphatók, persze néha ezekből is kicsordul a tinta.
Néhány gimnáziumi osztálytársammal zöld színű töltőtolltintával írtunk nem sokkal az 1956. évi forradalom után. Az indítékot Kosztolányi verse – Mostan színes tintákról álmodom – adta, jóllehet a nagykanizsai gimnázium igazgatója azt hitte, hogy a tinta zöld színével – mint csaknem fél évszázad múltán az egyik érettségi találkozón megtudtuk volt tanárunktól – nyilas múltjára célzunk a vörös (kommunista) jelenében, illetőleg azt, hogy a zöld színű írásunk a reményt jelzi az „ellenforradalom” visszatértére… Az (apró) ügy aztán (más tanáraink jóvoltából) elsimult hasonlóképp ahhoz, amikor – véletlenül éppen 1959. október 23 előtt (!) – kopaszra nyíratott fejünk jelezte az igazgató számára nyilván „ellenforradalmi” rokonszenvet. Kosztolányi haláláról barátja, Karinthy a Nyugatban A zöld tinta kiapadt… című írásában emlékezett meg „[…] hiszen Kosztolányi köztudomás szerint csakugyan zöld tintával írt s nyilvánvaló, hogy nem ír többé, s hogy ez nagyon szomorú.”
A sokoldalú budapesti újságíró, Bíró [Schweiger] László Argentínában jött rá, milyen anyagokból kell festéket készíteni a korábban csak faládák. öntvények megjelölésére szolgáló masszából a golyóstollba. Az új íróeszköz Eterpen néven került piacra, később a franciáknál BIC (azaz: Biro Crayon) néven; az angolban máig is van biro pen vagy röviden biro. A parányi golyó az íróeszköz hegyében forogva egyenletesen engedi ki a festéket a gravitáció jóvoltából. Az amerikai űrhajósoknak ki is kellett fejleszteni olyan gáztartállyal is fölszerelt golyóstollat, amilyen a súlytalanság állapotában egyenletesen engedi a festéket. Ez az Apollo–7 űrhajó holdutazása óta használatos. Paul C. Fisher találmányában túlnyomásos patron adja a festéket, ezért minden szélsőséges helyzetben is ír. Az űrkabinban lehetne írni ceruzával is, de a grafitszemcsék elektromos vezetők, amelyek többféle kárt tehetnének a berendezésben.
Karinthy Frigyes egyik karcolatában az író fogalmát és eljárását karikírozza‑magyarázza (Allegória az íróról): „Hogy mi az az író, Pistike ? Hát... nézzed csak, Pistike, hogy is mondjam neked... az egy olyan ember, aki mindig ír. Előtte van egy csomó papiros és ő egy vékony, kék vonalat enged ki magából, ez a vékony vonal letapad a papírra és ott mindenféle kacskaringós jön ki belőle...” A selyemhernyó módjára tintaszálat eresztő író „[…] fejéből, vezet egy cső, bele a kezébe, a karján keresztül, a kezének a végén van egy kis hegyes, amit tollnak neveznek és ezen keresztül kijön a tintaszál.” Ez az író-selyemhernyó végül kieresztve minden tintaszálát begubózik, de nem lesz belőle lepke, sőt megsemmisül mint hernyó, hiszen „[…] kiírta magát, szegény”. Nem nehéz e történetbe magát Karinthyt is belelátni, ő is valami lepkeséggé válásra törekedett eregetve a sok-sok tintaszálat; kitűnő versei és regénye, az Utazás a koponyám körül mutatja, hogy is változott.
Radnóti Miklós életének ugyancsak alakító része volt a toll: „[…] aki megtanulta, hogy fegyver s szerszám a toll, | s ugyancsak nyaktörő az, ha méltón peng a lant […]” (Mint észrevétlenül).
A más életsorsú József Attila – aki […] töltőtoll koptató | szegény | legény” gyanánt említi magát 1937. ápr. 11-i születésnapján – szintén a tollat használja költészete jelképének (Hazám):
„[…] édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!
Totyogjon, aki buksi medve
láncon – nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok – szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!”
Tóth Árpád a költői munkálkodás reménytelenségét foglalja képbe:
„Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem.
A tollra dőlve, mint botra a fáradt
Vándor, ki havas pusztákon megyen.
Mi haszna? A sok téveteg barázdán
Hová jutottam? (Jó éjszakát!)
Annak idején Illyés Gyula versében (Megy az eke) éppen ellenkezőn a reménykedés mutatkozik meg a háború után hasonló képi elemekkel (toll, barázda):
„Megy az eke, szaporodik
a barázda,
mintha egy nagy könyv iródnék
olvasásra.
Papirosa a határ, a
tengerszéles,
a tolla meg az a szegény
öregbéres.”
Illyés bérese talán már tudott írni, amikor viszont Gárdonyi Géza novellahőse nekiáll aláírni a gabonakölcsönről szóló papirost, ez még eseménynek számított a faluban. A szegényparasztok „[t]öbbnyire keresztjegyet írnak.” Nem így Tóth Antal, ő „[m]egmártja a tollat nagy óvatosan és a tollnak a hegyére pislog. Hogy mit néz rajta, nem tudom. Talán a tintacseppet nézi. Egy olyan mozdulattal, aminővel az ázott kalapot szokták megsuhintani, leföccsenti a tintát oldalt a padlóra, aztán megint nekikönyököl és lassan, vigyázva, a papirosban megakadozva, leír egy vastag kamójú meredt nagy T betűt. A szárát alulról fölnek húzza és egy pindurka pántlikát csinál rá. Az így megmunkált hórihorgas betűvel megelégedettnek látszik.” Hanem a „Tót” leírása után – amikor „h” következnék! – nem megy tovább az írás: „Szentje ne légyön - mondja a tollat mérgesen lecsapva –, elfelejtöttem a nagy efföt” (A nagy eff).
Egyik általános iskolai osztályom végzésük ötvenedikévfordulóján, 2015-ben is szóba jött a japán tollam, amelyet elővettem zsebemből némi ámulatára a már nyugdíjas volt tanulóimnak, hiszen az ember elvárja a költőtől… (Ma is működik – mármint a toll –, nem úgy a szerző költő gyanánt.)
