2022. december 30-án elhunyt Duray Miklós. Ez a hír sokunkat megrázott, hiszen Miklós élete és tevékenysége mélyen beleivódott a szlovákiai magyar valóságba, s függetlenül attól, hogy valaki szerette és tisztelte – vagy ellenkezőleg: nem szerette és nyughatatlan intrikusnak tartotta őt, minden olyan magyar személyiséget, aki számít valamit bárhol a világon, ahol magyarok élnek, megérintett. Duray Miklóst számon kellett tartani, élete, megnyilvánulásai sok vonatkozásban igazodási pontot jelentettek még azoknak is, akik megosztó személyiségnek tartották őt. Tevékenységét alaposabban kell majd értékelni, saját jövőnknek és tisztánlátási igényünknek tartozunk ezzel. Most a nekrológok ideje van, ám ez az írás nem ebbe a kategóriába akar besorolni. Szubjektív visszaemlékezésre kaptam felkérést, s igyekszem a meghatározáshoz hű maradni.
A sors 33 év ismeretséget, együttműködési lehetőséget adott nekünk. 1989-ben találkoztunk először személyesen, a híre alapján felnéztem rá. Alapjában véve a nemzeti oldalon mozogtunk mindketten: én a rugalmasabb, ő a statikusabb oldalán. Voltak témák, amikor össze is különböztünk, a hangosabb szóváltásig azonban soha nem jutottunk el, annál jobban tiszteltük egymást és egymás nézeteit. Tény, hogy 1992 végén és 1993–98 között furcsállottam a Mečiarral szembeni puhább hozzáállását, akkor az MKDM politikája markánsabb volt. 1998-ban, a pártegyesítéskor ő Bugár Bélát támogatta, ebből később adódtak némi gondok. Legutóbb 2020-ban, Matovič kapcsán fogalmaztunk meg eltérő véleményeket, ő Igorról akkoriban majdhogynem szuperlatívuszokban nyilatkozott. Én a fentieket tévedéseknek tartottam, s négyszemközt ezt el is mondtam neki. Mindezek mellett 1990 és ´98 között ő is engem tartott a legegyüttélésesebb MKDM-esnek, mint ahogy az FMK-ban is engem tartottak a magukhoz legközelebb állónak. Tény, hogy gyakran próbáltam a három párt között közvetíteni (lásd pl. Lévai Találkozók), 1998 után is igyekeztem az egységes pártban egyensúlyozni a különböző nézetű csoportok között.
Miklós nem volt gyakorlati ember, kérdés, merre ment volna a szlovákiai magyar történet, ha 1989 decemberében tényleg szövetségi miniszter lett volna belőle. 2005 és 2007 között nagyon szorosan egy platformra kerültünk, s az az érve, hogy ha az MKP-ban nem történik változás, a párt szétszakad, meghatározó volt számomra, amikor 2007 januárjában elindultam a pártelnöki posztért. Az ő értékítélete akkor is és később, 2009–10-ben is szilárd volt, meghatározó. A „magyar fejjel gondolkodni, magyar szívvel cselekedni” filozófia pillér kell, hogy legyen máig – csak sajnos azt is látni kell, hogy ez sokak számára egyre gyöngül. Ma azt kell fájdalommal megállapítanom, hogy a szlovákiai magyar nemzettudat – 33 évvel a demokratikus változások után – rosszabb állapotban van, mint a nyolcvanas évek diktatúrájában volt. Duray is és sokan mások próbáltak ez ellen tenni, de a nagy társadalmi tendenciák ellenük-ellenünk hatnak. Nagyot változott a világ, és sorban elhagytak bennünket azok az emberek is, akik a helyi és regionális pillérek szerepét betöltötték. Így ma az a felkiáltás, hogy „Miklós, a Felvidék veled van!”, nem több önáltatásnál. Az igazság ugyanis az, hogy Duray 2010 után egyre magányosabb lett. Többször felhívott engem is esténként, érződött rajta, hogy nagyon egyedül van pozsonyi magányában, s beszélgetni akar. Engem ez komoly nyugtalansággal töltött el, féltem, nem történik-e vele valami rossz dolog Pozsony-széli házában.
És most elhagyott bennünket. Ez a tény komoly érzelmeket vált ki minden oldalon. Nem arról van szó, hogy mit gondolnak most a barátai és mit az ellenségei: a lenyomat, amit hagyott a felvidéki magyar történetben, fontos és kitörölhetetlen. Az ő esetében is megmutatkozott a régi tétel igazsága: más tulajdonságok szükségeltetnek egy diktatúrában való ellenzéki magatartásra és megint másak egy demokráciában való sikeres politizálásra. Nagyon nagy betűkkel szögezzük le: Duray Miklós életművének máig ható alapeleme az 1989 előtti tevékenysége. Az 1968-as kezdet, majd a börtön kétszeri vállalása, de legfőképpen a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának létrehozatala és működtetése. Az a tény, hogy a kiadott dokumentumok hitelesítése céljából megadta a nevét és a címét, kitéve magát ezzel az államrendőrség zaklatásainak. Ezt egyetlen magyar sem feledheti el soha.
2007 és 2010 között a stratégiai alelnököm volt, akkor szabadabb mozgástere volt, de nem igazán tudta kihasználni. A „nem mozdulunk egy jottányit sem”, illetve a „csak ellenzékben maradhatunk tiszták” filozófiája sem nem használható igazán nyitott körülmények között, sem célra nem vezet. Azt se feledjük, hogy a kilencvenes években a legdurvább karaktergyilkosságot vele szemben követték el, s ebben a megállapításban nem az a legfájóbb, amit a szlovák nacionalisták csináltak vele, hanem az, amit a szlovákiai magyar – úgymond – liberálisok, s a szlovákiai magyar sajtó egy része. Miklóst programszerűen igyekeztek lejáratni, s e mögött a folyamat mögött mindig kitapintható volt a magyarországi liberális sugalmazás is.
A híveit igyekezett karbantartani, példaszerű, ahogy rendszeresen körbelátogatta őket. Az ilyen esetekben – néhányon magam is részt vettem – általában jó politikai elemzéseket adott, de néha el is csúszott a valóságtól, itt-ott hajlamos volt légvárak építésére is. Az utóbbi években, magyarországi hatásra, mindenféle konteókban is hitt, ilyenekre előttem csak óvatosan hivatkozott, tudván, hogy ezeket önbecsapó badarságoknak, s így károsaknak tartom.
Betegsége idején, operációja előtt és után is sokszor beszéltünk telefonon, személyesen 2022. december 23-án találkoztunk a Nárcisz Házban, ahol Molnár Imrével együtt kerestük fel. Telefonon utoljára december 20-án beszéltünk egymással. Nagy meglepetésemre ő hívott fel, a hangja elég erősnek tűnt, s jó húsz percig beszélgettünk. A szlovákiai és a szlovákiai magyar politikai helyzetről érdeklődött. Épp a legidősebb unokámmal játszottunk, amikor a telefon megszólalt, s a gyerek, amikor befejeztük, megszólalt:
– Kivel beszéltél?
– Egy bácsival, magyar politikussal, aki most nagyon beteg.
– A barátod?
– Azt nem merném állítani, de nagyon közel álltunk egymáshoz.
– Szeretted őt?
Meglepett, hogy a kilencéves gyerek a telefonos beszélgetés hallatán ilyet kérdez.
– Igen. Nélküle más lett volna a világunk. Akkor még nem tudtuk, hogy pár nap múlva hozzá kell majd tennünk: Miklós, köszönjük!
Nyugodj békében!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. februári számában)
