

2022. december 30-án elhunyt Duray Miklós. Ez a hír sokunkat megrázott, hiszen Miklós élete és tevékenysége mélyen beleivódott a szlovákiai magyar valóságba, s függetlenül attól, hogy valaki szerette és tisztelte – vagy ellenkezőleg: nem szerette és nyughatatlan intrikusnak tartotta őt, minden olyan magyar személyiséget, aki számít valamit bárhol a világon, ahol magyarok élnek, megérintett. Duray Miklóst számon kellett tartani, élete, megnyilvánulásai sok vonatkozásban igazodási pontot jelentettek még azoknak is, akik megosztó személyiségnek tartották őt. Tevékenységét alaposabban kell majd értékelni, saját jövőnknek és tisztánlátási igényünknek tartozunk ezzel. Most a nekrológok ideje van, ám ez az írás nem ebbe a kategóriába akar besorolni. Szubjektív visszaemlékezésre kaptam felkérést, s igyekszem a meghatározáshoz hű maradni.
A sors 33 év ismeretséget, együttműködési lehetőséget adott nekünk. 1989-ben találkoztunk először személyesen, a híre alapján felnéztem rá. Alapjában véve a nemzeti oldalon mozogtunk mindketten: én a rugalmasabb, ő a statikusabb oldalán. Voltak témák, amikor össze is különböztünk, a hangosabb szóváltásig azonban soha nem jutottunk el, annál jobban tiszteltük egymást és egymás nézeteit. Tény, hogy 1992 végén és 1993–98 között furcsállottam a Mečiarral szembeni puhább hozzáállását, akkor az MKDM politikája markánsabb volt. 1998-ban, a pártegyesítéskor ő Bugár Bélát támogatta, ebből később adódtak némi gondok. Legutóbb 2020-ban, Matovič kapcsán fogalmaztunk meg eltérő véleményeket, ő Igorról akkoriban majdhogynem szuperlatívuszokban nyilatkozott. Én a fentieket tévedéseknek tartottam, s négyszemközt ezt el is mondtam neki. Mindezek mellett 1990 és ´98 között ő is engem tartott a legegyüttélésesebb MKDM-esnek, mint ahogy az FMK-ban is engem tartottak a magukhoz legközelebb állónak. Tény, hogy gyakran próbáltam a három párt között közvetíteni (lásd pl. Lévai Találkozók), 1998 után is igyekeztem az egységes pártban egyensúlyozni a különböző nézetű csoportok között.
Miklós nem volt gyakorlati ember, kérdés, merre ment volna a szlovákiai magyar történet, ha 1989 decemberében tényleg szövetségi miniszter lett volna belőle. 2005 és 2007 között nagyon szorosan egy platformra kerültünk, s az az érve, hogy ha az MKP-ban nem történik változás, a párt szétszakad, meghatározó volt számomra, amikor 2007 januárjában elindultam a pártelnöki posztért. Az ő értékítélete akkor is és később, 2009–10-ben is szilárd volt, meghatározó. A „magyar fejjel gondolkodni, magyar szívvel cselekedni” filozófia pillér kell, hogy legyen máig – csak sajnos azt is látni kell, hogy ez sokak számára egyre gyöngül. Ma azt kell fájdalommal megállapítanom, hogy a szlovákiai magyar nemzettudat – 33 évvel a demokratikus változások után – rosszabb állapotban van, mint a nyolcvanas évek diktatúrájában volt. Duray is és sokan mások próbáltak ez ellen tenni, de a nagy társadalmi tendenciák ellenük-ellenünk hatnak. Nagyot változott a világ, és sorban elhagytak bennünket azok az emberek is, akik a helyi és regionális pillérek szerepét betöltötték. Így ma az a felkiáltás, hogy „Miklós, a Felvidék veled van!”, nem több önáltatásnál. Az igazság ugyanis az, hogy Duray 2010 után egyre magányosabb lett. Többször felhívott engem is esténként, érződött rajta, hogy nagyon egyedül van pozsonyi magányában, s beszélgetni akar. Engem ez komoly nyugtalansággal töltött el, féltem, nem történik-e vele valami rossz dolog Pozsony-széli házában.
És most elhagyott bennünket. Ez a tény komoly érzelmeket vált ki minden oldalon. Nem arról van szó, hogy mit gondolnak most a barátai és mit az ellenségei: a lenyomat, amit hagyott a felvidéki magyar történetben, fontos és kitörölhetetlen. Az ő esetében is megmutatkozott a régi tétel igazsága: más tulajdonságok szükségeltetnek egy diktatúrában való ellenzéki magatartásra és megint másak egy demokráciában való sikeres politizálásra. Nagyon nagy betűkkel szögezzük le: Duray Miklós életművének máig ható alapeleme az 1989 előtti tevékenysége. Az 1968-as kezdet, majd a börtön kétszeri vállalása, de legfőképpen a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának létrehozatala és működtetése. Az a tény, hogy a kiadott dokumentumok hitelesítése céljából megadta a nevét és a címét, kitéve magát ezzel az államrendőrség zaklatásainak. Ezt egyetlen magyar sem feledheti el soha.
2007 és 2010 között a stratégiai alelnököm volt, akkor szabadabb mozgástere volt, de nem igazán tudta kihasználni. A „nem mozdulunk egy jottányit sem”, illetve a „csak ellenzékben maradhatunk tiszták” filozófiája sem nem használható igazán nyitott körülmények között, sem célra nem vezet. Azt se feledjük, hogy a kilencvenes években a legdurvább karaktergyilkosságot vele szemben követték el, s ebben a megállapításban nem az a legfájóbb, amit a szlovák nacionalisták csináltak vele, hanem az, amit a szlovákiai magyar – úgymond – liberálisok, s a szlovákiai magyar sajtó egy része. Miklóst programszerűen igyekeztek lejáratni, s e mögött a folyamat mögött mindig kitapintható volt a magyarországi liberális sugalmazás is.
A híveit igyekezett karbantartani, példaszerű, ahogy rendszeresen körbelátogatta őket. Az ilyen esetekben – néhányon magam is részt vettem – általában jó politikai elemzéseket adott, de néha el is csúszott a valóságtól, itt-ott hajlamos volt légvárak építésére is. Az utóbbi években, magyarországi hatásra, mindenféle konteókban is hitt, ilyenekre előttem csak óvatosan hivatkozott, tudván, hogy ezeket önbecsapó badarságoknak, s így károsaknak tartom.
Betegsége idején, operációja előtt és után is sokszor beszéltünk telefonon, személyesen 2022. december 23-án találkoztunk a Nárcisz Házban, ahol Molnár Imrével együtt kerestük fel. Telefonon utoljára december 20-án beszéltünk egymással. Nagy meglepetésemre ő hívott fel, a hangja elég erősnek tűnt, s jó húsz percig beszélgettünk. A szlovákiai és a szlovákiai magyar politikai helyzetről érdeklődött. Épp a legidősebb unokámmal játszottunk, amikor a telefon megszólalt, s a gyerek, amikor befejeztük, megszólalt:
– Kivel beszéltél?
– Egy bácsival, magyar politikussal, aki most nagyon beteg.
– A barátod?
– Azt nem merném állítani, de nagyon közel álltunk egymáshoz.
– Szeretted őt?
Meglepett, hogy a kilencéves gyerek a telefonos beszélgetés hallatán ilyet kérdez.
– Igen. Nélküle más lett volna a világunk. Akkor még nem tudtuk, hogy pár nap múlva hozzá kell majd tennünk: Miklós, köszönjük!
Nyugodj békében!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. februári számában)
Túl nagy az ökológiai lábnyomod. Te egy baromi nagy ökológiai lábnyom vagy, agyontaposod a szeretteidet.
- Na, jól van, széndioxidot lélegzek ki, azt is hagyjam abba? Az lenne az abszolút „zero waste”.
- Ha jól látom, Magyarországról posztolsz. Akkor fehér vagy, ráadásul profilképed alapján férfi is - tehát a legbűnösebb lény a Földön. Szóval nem lenne kár érted.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.
Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.
Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.