Kérdőjelek, amelyek életünket szegélyezik.
Vannak, akik azt mondják, hogy kezdetben volt az Ige. Vannak, akik esküsznek rá, hogy kezdetben volt a Semmi. S lehetett még Káosz, Ősköd, sok egyéb.
A hatalmas, rideg, kietlen világűr egyik pici pontján egyszer csak létrejött valami: megszületett a Csoda. Nem tudjuk, hogyan, honnan s miért. Talán egyedüli, megismételhetetlen jelenségként a hatalmas térben és időben, talán valahol rejtett társakat is sejtve, melengetve – ezt sem tudjuk. Csak azt, hogy létrejött, érzékelhetővé vált, kiteljesedett az Élet. Kiapadhatatlan bőségszarujából élőlények milliárdjai kezdtek el sorjázni, elképzelhetetlen, fantáziadús variációk ezrei, tízezrei, színek és formák végeláthatatlan tára. A hatalmas világmindenség eme pici sarka kiváltságossá vált: az élet hordozójává.
Az élőlények semmit nem tudtak magukról, sejteni sem sejtettek sokat: hatalmas, elemi törvényeknek engedelmeskedve szaporodtak, éltek, s betöltötték a világegyetemnek azt a pici pontját, amely nekik térül adatott. Váltották egymást monoton egyhangúsággal, legyőzték, megölték ellenfelüket, ha kellett, vagy más esetben csordába verődve védték egymást. Csak éppen a lényeget nem tudták: honnan, miért és meddig.
S akkor megint történt valami. Ismét csak nem tudjuk, mikor, hogyan, s mi célból, de az élő fajok százezreinek egyikében megszületett a legnagyobb kincs: a Tudat. Az értelem fénye kezdte beragyogni a rideg világmindenség pici kék bolygójának egét, s erre már nagyon oda kellett figyelni. Persze, még mindig nem tudta, honnan, meddig, s főként miért, de egy szép napon már tüzet csiholt és értelme fényénél jeleket próbált meg belevésni irdatlan nagy kőlapokba és szépen formált agyagtáblákba. Két ajkát, amellyel addig a vadhúst marcangolta, keservvel érthető hangok megformálására szorította. Ekkor már gőgös is volt, büszke és beképzelt, ekkor már rájött arra, mi a hatalom, és megtapasztalta azt is, milyen a kiszolgáltatottság. Ismét csak harcolt, szüntelenül küzdött a másik ellen, gondolván, hogy ez a sors, ilyen kell legyen a történelem. Legyőzte vagy elszenvedte sorstársát, rettegett az életéért vagy épp ellenkezőleg, másokat kötött gúzsba, de még mindig nem tudta a lényeget: honnan, hová és miért. Az örökkévalóságot, amely után annyira vágyott, balzsamozással és piramisok állításával vélte elérhetőnek – mert a vágyai ekkor már a végtelent ostromolták. Égig érő tornyot kezdett építeni Babilonban – és bele is bukott derekasan. Hódított és meghódították őt, a maga körül lévő világot is egyre inkább kezdte megismerni, csak épp a lényeget nem tudta továbbra sem: képtelen volt a lelkében lévő hatalmas űrt betölteni. S akkor megint történt valami: megszületett a Törvény. Ezt már tudjuk, mikor, hol és hogyan, a néhány forrás közül a legfontosabb a Sínai-hegy gyümölcse, a két kőtábla. A tíz parancsot a világmindenség legnagyobb zsenije fogalmazta meg és véste kőbe: innentől kezdve a történet minőségileg új szinten folytatódott. Félreértés ne essék: az ember ezután is ölte a másikat, becsapta vagy uralma alá hajtotta, a másik feleségét is megkívánta, mint ahogy a vagyonát is elvette. Csak innentől kezdve már tudta, innentől már tudnia kellett, hogy ösztöneinek és tudatának, amelyek cselekedeteit hajtották, korlátai vannak. Innentől már tudnia kellett, hogy mi a jog és mi a bűn. Ezzel emelkedett ki magasan volt állat-társai közül.
Repülni vágyott, hódított, új és új ismeretet vett birtokba, egyre többet ismert meg az őt körülvevő világból, sőt, nyughatatlan agyával csodálatra méltó filozófiai magasságokba is jutott. A belső nyugtalanság hajtotta, hogy végre megtudja: honnan, hová és főleg miért. Ám vérben és kínban bukdácsolva, kemény munka verejtékében úszva újra és újra meg kellett tapasztalnia, hogy útja csak a titkok kapujáig vezet.
Néhány ezer évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét valami fontos történjen. A világmindenség méhéből elindult egy csillag és a kék bolygót vette célba. Zsinóregyenesen jött, mindenféle tétovázás nélkül, és nem a piramisok, nem az égnek feszülő tornyok fölött állt meg. Teljesen fölfoghatatlan és irracionális módon egy rozzant istállóra pazarolta fényét.
Az emberek értetlenül néztek össze. Nem értették a zelóták, a farizeusok, nem a templomszolgák, a vámosok, de a megszálló rómaiak sem. Az pedig már teljesen képtelenségnek tűnt, hogy Ázsiából, Görögországból és Egyiptomból felkerekedjen egy-egy bölcs, nagyhatalmú király belső késztetéseinek engedve, hogy éppen Júdeában találkozzanak, s hármukban kiteljesedjen az akkori ismert világ.
Talán nem is az a meghatározó, hogy akkor, ott egy rendkívüli gyermek született, akire küldetés várt: a Hegyi beszédet kellett elmondania, vizet borrá változtatnia, megfogalmazni a Miatyánkot, Lázárt feltámasztania és kiverni a templomból a gátlástalan kufárokat. Egy fiú, akire az utolsó vacsora öröme és a Getsemáne-kert tépelődései vártak, a kereszt, a hitelesség csúcsa – és a Nagy Visszatérés. Az arany, a tömjén, a mirha nem fontos a történetben, szimbólumok csupán. A földre hulló alázat az, ami meghatározó: a görög reálértelem, a hindu transzcendencia és az egyiptomi logika térdhajtása az ártatlanság, a nyitottság előtt. A három bölcs több ezer mérföldes vándorlása által az űr töltetett be: a lélekben tátongó, végeláthatatlan űr. Az Simeon sóhajában, Keresztelő János szavaiban, sőt Heródes gyilkos paranoiájában is.
Abban az istállóban, ott, a lehetőség született meg, hogy az ember kilépjen a négy szűk dimenzióból és felülemelkedjen önmagán. Hogy új, immár végleges civilizációt teremthessen magának, s szabad akaratával végre maga adja meg önmaga számára a választ: honnan, hová, de legfőképpen miért.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. karácsonyi számában)
