Még csillognak a karácsonyi fények a kirakatokban, még szólnak az üzletekben szebben-torzabban a karácsonyi dalok, még ünnep előtti rohanásra ösztönöz a hangulat s az egyre fogyó idő, még az utolsó ajándékokon jár az eszünk, de már érezzük, tudjuk, hogy eljön a pillanat, amikor legalább egy estére elcsendesedik a világ, s olyan béke száll közénk, mint soha máskor. Van, aki azt mondja erre: ha a kereszténység mást nem is adott volna a világnak, csak a szentestét és a karácsonyi ünnepkört, már akkor is nagyon hálásak lehetnénk mindezért.
Ám meg merjük-e, meg tudjuk-e, meg akarjuk-e fejteni, mi történik velünk karácsonykor?
Az elsődleges válaszok persze azonnal jönnek: az emberek a jobbik énjüket keresik ezen az ünnepen, egymás felé fordulnak. Nagy távolságokból is igyekeznek hazajutni, s ha nem is látták egymást egész évben, ezen az ünnepen, a béke és a szeretet ünnepén mégis megmozdul bennük valami, s megnyílnak egymás irányában. Igen, ez így van, de attól még ott a nagy kérdés: miért? Mi az a belső erő, amely ilyen viselkedésre késztet bennünket?
Mert nem csupán találkozni akarunk egymással, együtt megélni az ünnepet: ajándékokat is adunk, kölcsönösen. Évszázadok alatt kialakult szokás ez, jön erre is a gyors magyarázat, de a lényeget nem tartalmazza ez a válasz sem: miért? A hétköznapokban arra vagyunk szocializálva, hogy kapjunk, másoktól várjunk valamit. Most pedig adunk, örömmel. Miért alakult ki mindez? Miért tartja fontosnak hívő és nem hívő, hogy ilyen módon, egyformán viselkedjen? Csak azért, mert a történet nagyon szépen van felépítve? Ott van benne a gyermek – ki az, aki nem puhul meg egy újszülött láttán?
Ott van benne a kiszolgáltatottság, Józsefet és Máriát senki nem fogadja be – ez irántuk való szimpátiát, sőt szánalmat is ébreszt bennünk. Ott az angyalok, a pásztorok hódolata – alázatukkal, szerénységükkel, odafigyelésükkel a legszebb emberi tulajdonságokat mutatják fel. S ott vannak az ünnepkörben a már-már giccsesnek tűnő külsőségek is: a villogó fények, a csillogó díszek, a fülbemászó dallamok, amelyek a földi pompát viszik a képbe. Csak a mélybeli válasz hiányzik: miért, miért, miért mindez? Mi ösztönöz mindannyiunkat arra, hogy ezt a hozzáállást elfogadjuk, sőt, annak részesei legyünk? Mi mozdul meg ilyenkor bennünk, miért várjuk annyira ezt a pillanatot?
Talán azért, mert karácsony az az ünnep, amely a legteljesebb módon szembesít bennünket emberi mivoltunk korlátaival. S az általa vágott résen át megcsillantja előttünk az esélyt arra, hogy elérhető a végtelen, hatására be tudunk fogni valamit a teljességből. Mert be kell vallanunk, hogy a világmindenségből sugárzó ridegség, de a körülöttünk és bennünk örvénylő, gyakran magát kellető valóság is bármennyire az anyagi kiteljesedés vagy a modernitás tetszetős köntösében kínálja fel magát, nem tesz igazán boldoggá bennünket. Néha szinte az ellenkező hatást fejti ki: fokozza vágyunkat az elérhetetlen után, erősíti ösztönös menekülési vágyunkat attól az ürességtől, amely oly gyakran megkísért bennünket, körülölel, s néha ott hullámzik a lelkeinkben is. Ilyen pillanatokban zuhan ránk teljes súlyával elesettségünk és kiszolgáltatottságunk érzete: az emberi lét végességének súlya. S talán épp karácsonykor sejtünk meg valamit mindezek ellentétes pólusaiból: a lelki melegségből, amelyre öntudatlanul is, kimondatlanul is egész évben áhítozunk, s az embertársainkkal való kapcsolat felemelő voltából. Ilyenkor tudatosítjuk fokozottabban modern kori Szókratészekként, hogy lényegében semmit nem tudunk létünk három alapkérdéséről: honnan jöttünk, hová tartunk, és a legfőképpen miért történik mindez? Mi létünk igazi értelme?
Ezek a kérdések persze nem naponta jönnek szembe velünk, a mindennapok valósága inkább a megélhetés ezer kihívását feszíti elénk. De ettől még léteznek. Ignorálni őket egyenlő lenne a szellemi-érzelmi öngyilkossággal. Örömteli tény, hogy a válaszok megfogalmazásához az idén jubiláló Madáchunkat is segítségül híva találunk némi kapaszkodót. A vallások igyekeznek segíteni ebben, de ezt teszi az irodalom, a zene és a művészetek többi ága is. Mindezek támogatnak bennünket abban, hogy fölül tudjunk emelkedni létünk biológiai szintjén, s legalább megsejtsünk valamit a válaszokból a három kínzó kérdésre: honnan, hová és miért?
Meggyőződésem szerint erről szól a Tragédia is. Hogy az ember lényegében egy állatfaj, s ha megmarad csak a biológiai lény szintjén, akkor története oda torkollik, amit Madách leír: a reménytelenségbe, az értelmetlenségbe, s végsősoron a fagyhalálba. A nagy kérdés tehát az, hogyan lehet mindebből kitörni? A Madách által is megfogalmazott két üzenet segít betájolódni: a napi küzdés az állati dimenziókból való kiemelkedésért, a szellem szabadságáért komoly lehetőség. Esély: ember küzdj és bízva bízzál! Emeld fel néha a tekinteted, ne csak a földet vizsgáld, nézz a magasba is néha. S lásd meg a csodát, amely ott van mindennap körülötted és benned.
De mégis minek? Mivégre mindez? – kérdezhetne vissza Madách stílusában bárki. Erre Éva adja meg a választ: anyának érzem magam. Vagyis: az élet nem szűnhet meg, a nagy titoknak tovább kell hullámzania, s a szükséges folytonosságot az új élet létrejötte garantálja.
A választ tehát a három nagy kérdésre – honnan, hová és miért – a karácsony sem tudja igazán megadni, mert ez a legnagyobb titok a világmindenségben. De a lehetséges legjobb útmutatást adja: lelki melegséget kínál, a megnyílás lehetőségét és reményt az örök újjászületésre. Esélyt az állati szintű létből való kiemelkedésre. Ezzel tudja a legjobban betölteni azt az űrt a lelkeinkben, mely kimondatlanul is annyira nyomaszt bennünket. Egy pici fényt ad, amely képes beragyogni az egész mindenséget. Elhozza a legnagyobb ajándékot, a belső békét a lelkeinkbe, néhány órára képes szinte az angyali szférákba is felemelni bennünket. S ha könnyek is felcsillannak ilyenkor a szemünkben, ne szégyelljük őket: azok a megigazulás, a felszabadulás könnyei.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. karácsonyi számában)
