2021. június 04., 06:11
Különös napok ezek itt április végén. Annyira vártuk a meleg jövetelét ebben a szánalmas vírusvilágban, hogy minden félórányi fényáradáskor kapkodunk kalap után a sok fagyos sapka helyett. A fény mindent átölel, s én mintha ennek az esztétikai elvnek a nyomán, a ragyogást erősítvén, foglalatoskodom Tolnai Lajos költővel, regényíróval: sajnálom is őt a maga teremtette sorsában, fényt is terelnék rá a sohamárban.
Tolnai Lajos Pollák Zsigmond metszetén (Vasárnapi Ujság 1879) - Forrás: wikpedia.org
Tolnai, született Hagymássy Lajos azon nagyot akaró, nagyot markoló íróink közé tartozik, akikre nem fordítottak elég fényforrást a sebes, sűrű időben. A szabadságharc előtt született 1837-ben, 1902-ben halt meg, végigélte a 19. századból neki jutott részt, mely drámai is volt, megalkuvó is.
Leszegényedett nemesi család sarja, a szegénységhez mérten ugyancsak nagy adag önérzettel, arányos kapaszkodással. Az utat, ösvényeket a számára áldott Arany János járta s jelölte meg csodás költészetével. Tolnainak tanára is volt egy kis időre. Lajos életre szóló hittel s mindeneket letaposni képes szándékkal követte volna, de – nem győzte, na. A szabadságharcunkat követő császári bosszúhadjárat, majd az ítéleterejű 1867-es kiegyezés cudarul kinyitotta a magyar nemzet szemét, beverte a fejeket. És egymásra uszította a magyar írókat, költőket. Tolnai Lajos meghívott katolikus prédikátorként Marosvásárhelyen élt 16 évig. Irodalomtörténészek fogalmaztak úgy (is), hogy ott szerezte első ellenségeit, Székelyföldön, a sötét korban.
Arany János általános nemzeti (így hagyom e két szót) elismerés, tisztelet és rajongás légkörében élt, siratott és épített 1867 után is. Tolnai Lajos a keserű igazmondásával a mostani, óvatoskodó kritika szerint több haragost habart maga körül, mint babért a megírt könyveivel. Ezért kíséri műveit kétség, és ellenségei részéről legyintés. A kiegyezés idején és után annak piszkos ügyletei ellen lépett fel, tisztességes harcban a haza (és abban a maga dolgai) érdekében. Arany János és Kemény Zsigmond kora ez, egek meg fellegek, nyomorú nemzetek vészterhes ideje.
Tolnai Lajos a magyar nemzeti szabadságharc leverése, egy fajtalan kiegyezés véres-rongyos, politikai áldozatos és benyalatkozásos idejének harcos természetű, szabadságtudatos magyar írója volt. Olvasom A sötét világ című, önfelmutató prózakötetét. Egyes kritikusai szerint legjobb regénye. Szerintem nem regény, inkább vallomásos ön- és kormagyarázat. Tolnai Lajos a Habsburg császári diktatúrában, a maga éltében mindent a helyén akart látni a hazájában, tehát mindent oda akar tenni. Igazságot a maga oldalára. A nemzetére, és ez nagy szó. Ebből a könyvéből idézek:
„Egy utcán Gyulai Pál és Szilády Áron jött velünk szembe. Az első, amikor Pestről elköltöztem, vacsorán volt nálam, a második, mint falusi káplán, nem egyszer talált nálam, a még nőtlen tanárnál, szállást. Gyulai ma már, a hatalmas Csengery jóvoltából, egyetemi tanár. – Nézd – szólt a feleségem szomorúan –, Gyulai nem ösmert meg.”
Tolnai nem játszotta, hanem viselte a sérülékeny ember minden élményét. Sajnos az egykori nemes, birtokos, aztán leszegényedett család Lajosa sokszorosan és állandóan a sértett vagy annak képzelt kiváló költő és író sorsából építkezett, élte a kivetettségben képzelgő kiválóság sérülékeny látomásait. Arany Jánost, eszményképét is vádolta, amiért nem hívogatta őt vacsorákhoz.
A fiatalok világa sem mutatott valamelyes egységet a bécsi elnyomatás idején. Tolnai Lajos azt is megállapította, hogy a tehetségek a haszon érdekében vetnek és aratnak mind az irodalomban, mind a politikában. Uram, ha megérte volna Trianont is!
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. második májusi számában)
