2021. augusztus 08., 09:34
Lenni csoda. Embernek lenni vagy falevélnek lenni – Rafi Lajos költészete szerint nincs ebben semmilyen lényeges különbség, hiszen ahogy a falevéllét foglya a természet törvényszerűségének, úgy az emberlét sem több, mint a születés által előre elrendelt társadalmi törvényszerűségek tehetetlen foglyának lenni ott, ahol „minden percem mostoha jóság”. Az élet „földhöz vert csoda”.
Önkéntelenül is előhívta ez a kép bennem a móriczi kérdést: „Mi az élet? Sár. És az ember benne? Arany a sárban. Ki hát a bűnös, ha ebből az aranyból semmi sem lett? Ki? Az Isten, aki nem csinált belőle semmit.” (Móricz Zsigmond: Sárarany)
Rafi Lajos költészetének kulcsa az az őszinte hang, az a könnyed, pátosztól mentes beszédmód, amellyel súlyos, nehéz dolgokról vall a versek lírai énje: a holnapot fából faragó székely elérhetetlenségéről, az ember tehetetlenségén röhögő istenekről, „fekete életről”, „cigány hozományról”. „Sóba mártott szavak” ezek egy olyan világból, amelyben „félig halottként él az Isten”.
„Aki nem eléggé cigány a saját tradícióihoz ragaszkodó cigány kisebbségben, és nem eléggé magyar a többséget alkotó gyergyói-medencei magyar kisebbségben, az utóvégre a senki földjén, kiszorulva fogja átvirrasztani, illetve megsejteni a hátralevő mindennapjait” – írja a költőről közeli barátja és szövegeinek gondozója, Ferenczi Attila.
Rafi Lajos verseinek alaphangja a valamin kívül rekedt, de valahová tartozni vágyó ember tehetetlensége, keserűsége: „Beszél a nőkről a székely. / Torkomban érzem a vágyat: / nyalintsak vele egy pohárral.” Másfelől „Minek lehet nevezni azt az / állapotot, amikor az ember / érzi, hogy szétveri lassan / koponyáját a rágalom? (...) / Rám kiabálják, hogy semmi / vagyok. / Mégis csak fúvom a bolond / dalom” (Prológus). A soráthajlások, az eltérő hosszúságú sorok önmagukban is a zaklatottság, a meg-megbotló és újra megáradó panasz, fájdalom hullámzásainak hordozói, de ezt hangsúlyozzák a sajátosan Rafi Lajos-os képek is: „bennem a csont is erjedni kész” (Marasztaló), „elmerült otthonom / sírpadján könyöklök” (Ősz 2002), vagy „Zsebre tettem cigányságom, / S átlyukasztom a világot” (Cigány ősz).
Ez a kívülrekedtség ugyanakkor nem csupán a társadalmi közegben jelenik meg, nemcsak az emberek között érzi magát idegennek a versbeszélő, hanem magában a természetben is. Költészetének visszatérő motívuma ez, több versében szinte sorsközösséget vállal a lehulló, esetenként zokogó falevéllel: „Egy kétségbeesett falevél lehullt. / Mielőtt tette, nagyon szenvedett. / Vádak logikája feküdt el benne, / Szakadt kötél független harcokon” (Játék), „Éreztem testemben a vádat: / Miért van a leveleknek zokogása?” (A vád).
Az idegenség, az állandó átmenetiség, társadalmon és természeten kívüliség olykor már kozmikus magánnyá nő: „Figyeltem füvet, fákat s istenek / Sírtak magukban mindenekfelett” (Állandóság), vagy „Csapszékek ösztön-asztalánál / Röhögnek rajtam a csillagok” (A tudat ébredése).
Mit tehet az ember, aki hiába vágyik arra, hogy valahová tartozzon? Szeretetet könyörög: „Szeressél valahogy!” (A házasságról), csendesen vagy látványosan szenved: „A földre fekszem, s dobálom magam” (A magányos), vagy a „deci csendbe” (A tudat ébredése) zárkózik és zsákutcába menekül: „Fekete arcom ráncaira / már nem figyel más, / csak a hold meg / a gond. / Azóta vonaglok és / szenvedek egyre, / ezért iszom” (A pásztor). Elmegy „alkoholsírnak” (A Föld tenyerén).
Rafi Lajos, a Marosvásárhelyen született, Nyárád menti kovácsmesterek, majd vándorlásra kényszerült cigánycsalád leszármazottja, a gyergyószárhegyi bádogos, akinek keze alatt a fém meghajolt, akinek sóba mártott szavai előtt döbbenten lesütjük szemünket, negyvenhárom évet élt. Vonat elé dobta földhöz vert életét: „Megfájt a múltam, jövőm s jelenem” (Állandóság).
Életműve kétkötetnyi versvilág, amelyben a gyakran és előszeretettel használt fekete szót fehérre mossa a szenvedés. Amelyben „fekete tavasz”, „fekete május”, „fekete vágyak”, „fekete álmok” (Cigány helyzetállapot) bomlanak „kínszavak, / kénszavak, / génszavak, / sósszavak, / tűz-szavak, / vágy-szavak, / lét-szavak, / végszavak” tisztítótüzében.
Eszembe jut József Attila. A két halál között 76 év telt el. És mi nem tanultunk semmit.
A líra által felkínált legegyszerűbb olvasói szerep a vallomást tevő lírai énnel azonosulás. Rafi Lajos versei kapcsán én valahogy mégiscsak egy másik szerepben találom magam: bűntudatom van. Mert rosszul szeretünk. „Földhöz vert játékok” vagyunk. Leteszem a könyvet, és jó akarok lenni. És akkor megszólal valaki a 32. oldalon:
„Engedd meg,
mondjak én
bús imát, úgy az én lelkemért,
mint ahogy másokért”
(Szavak)
RAFI LAJOS (Marosvásárhely, 1970 – Gyergyószárhegy, 2013. június 24.) erdélyi cigány költő. Kötetei: Földhöz vert csoda, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2007, Ett under, slaget till marken (Földhöz vert csoda); ford. Ove Berglund, nyersford. Gergely Tamás; Brända böcker, Stockholm, 2010, Az élet számlája, Mark House, 2012, Halottként él az Isten. Összegyűjtött versek; szerk. Ferenczi Attila; Polis, Kolozsvár, 2017.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)
