Várat többnyire nem azért épít az ember, mert támadni akarna. Általában védelmi célokat szolgálnak a kövek, amiket ezek szerint nem a valaki elleni gyűlölet, hanem a valamiért való aggódás és szeretet tart össze.
Ezek a kövek ugyanazok, amelyek mai napig sugározzák Athén, Róma és Jeruzsálem nagyságát. Ezekből épült a kölni Dóm, a párizsi Notre-Dame, az esztergomi székesegyház, a budapesti Szent István-bazilika, a Szent Mihály-templom Kolozsváron vagy a brassói Fekete templom. Ezekből a kövekből raktuk össze az universitasainkat is.
Templomaink és iskoláink tehát ilyen értelemben várak. Ma és itt viszont azt a kérdést kell feltennünk, hogy a várainkra tudunk-e úgy nézni, mint az Úr hajlékára és valamiféle tudásközpontokra?
Az addig rendben is volna, hogy minden várban volt legalább egy kápolna, a várvédőknek hinniük kellett abban, hogy az Úr velük van. De milyen tudást adtak, adhattak át itt? A megfejtés a testtartásban rejlik: a várvédők tudásának átadása úgy történt, hogy az egyik kezükben kard volt, a másikban vakolókanál. Ez a tudás a legátfogóbb tudás, amire jelenleg stratégiai szükségünk van. Mert ez alapján tudunk különbséget tenni az elefántcsonttorony és a vár között. Nagyon nem mindegy, hogy melyikben élünk.
Ezért hiszem, hogy azért vagyunk ma itt, hogy erről a tudásról beszéljünk. Eszmetörténeti horizonton sokágú vitafolyamról van szó, aminek a mai fogalmainkkal értelmezhető kezdőpontja valahol a görögöknél keresendő, amikor megkülönböztették az igazságot (alétheia) az igaz véleménytől (orthé doxa). Mi, emberek mint tökéletlen, véges eszű lények közösen leginkább az igaz véleményig juthatunk el, ahhoz is keserves munkával, vélte Platón.
És ez nem volt elég nekünk. Ennél többre vágytunk. Ez a többre vágyás tette Európát az elmúlt két és fél ezer esztendőben terraformáló erővé, indította el az európaiakat távoli kalandozásokra. És ez a többre vágyás vitt tévutakra is.
Erre az emberi tudásvágyból táplálkozó dilemmára két releváns válasz született: egyrészt a rómaiak az ógörög lógoszból logikát csináltak, és ezzel egyébként évezredekre elzártak bennünket az alétheiától, vélte a 20. század egyik meghatározó filozófusa. Másfelől pedig Isten fia kinyilatkoztatta, hogy „én vagyok az út, az igazság és az élet”, dilemma felülírva.
A görögöktől kaptuk tehát az emberközpontú kíváncsiságot, a rómaiaktól a logikát, zsidó-keresztény örökségünk a teremtő Istenbe vetett hitünk.
És ez még csak a nyugati kultúra. Viszont ahogy elnézem a világrend alakulását, hiba lenne egyfajta nyugati beszűkült tudatállapotban önmagunkkal mérni a mindenséget.
Egy régi arab mondás szerint amikor Isten szétosztotta az értelmet, a görögöknek a fejébe, a kínaiaknak a kezébe, s az araboknak a nyelvébe rejtette. A Magyar géniusz vándorkiállítás annak a bizonyítása, hogy a magyaroknak szerintünk mindháromba jutott. Ezért is állíthatjuk nyugodt lelkiismerettel, hogy mi, magyarok többet adtunk a világnak, mint amennyit kaptunk tőle. Lélekszámarányunkál jóval nagyobb mértékben adtunk a világnak zseniális feltalálókat, tudósokat és alkotókat. Az ezermester fogalma sem véletlenül értelmezhető akár falvanként is. És a nyelvünk elképesztő mélységekkel és magasságokkal bír. A reformkor irányadó tételmondatának megfelelően mi valóban a nyelvünkben élünk, de ami ennél is fontosabb: nemzetként élünk anyanyelvünkben.
Napestig tudnék rajongva beszélni a magyar kultúráról és a magyar nyelvről. Büszke vagyok a lehető legtágabb értelemben vett magyar kultúrára, eleink teljesítménye megemel és mércét ad. Ám ez önmagában csak szükséges, de nem elégséges feltétele a jövő megnyerésének. Ha felnézünk a képernyőkből, akkor láthatjuk: Athén, Róma, Jeruzsálem ostrom alatt áll. Nagy erők jönnek ellenünk, és mi nem mehetünk feltartott kézzel a csatába. A várvédők testtartása kötelez.
Ezért nekünk Eger várában a szótárunkból törölnünk kell a „nem lehet” önsorsrontó fogalmát.
Székelyként, erdélyi magyarként, a nemzet Petőfi Irodalmi Múzeumának főigazgatójaként ezennel jelentkezem az egri várvédők közé. Azért itt és most, mert a Magyar géniusz vándorkiállítás állomásaként a „lehet/nem lehet” áldilemmájának magyar feloldását itt teljes valóságában megérthetjük. A mi cselekvésre késztető imperatívuszunk ugyanis így hangzik: lehet, mert kell.
Ez a kellés alapozza meg a magyar etikát. A magyar bölcsességnek következésképpen erkölcsi alapja van. A mi tudásunk nem öncélú tudás, nem abszolút és nem objektív. Mi, magyarok nem vagyunk az elefántcsonttornyok népe. A mi tudásunk a várvédők tudása, aminek a szeretet a felhajtó ereje, és aminek a célja és értelme a teremtés rendjének védelme.
A teremtés rendje viszont nem virtuális, nem a bárhol parttalan mátrixa. A teremtés rendje azt a valóságot biztosítja, amiben élünk. Nekünk, magyaroknak a valóság e szeletével kell gondos pásztor módjára törődnünk, ezt mérte ránk az Úr. Az a tudás, amit a vándorkiállításunk megmutat, tehát valóságos tudás, konkrét tárgya van. Ugyanazt erősítjük, gazdagítjuk és védjük, amit a mindenkori várvédők is védtek: a valahol szabadságát és ezen belül a magyar szabadságot.
(Elhangzott a Magyar géniusz vándorkiállítás egri állomásának megnyitóján 2023. május 26-án)
