„SZÓKRATÉSZ Hasonlítsd mármost természetünket – abból a szempontból, hogy részesül-e nevelésben vagy sem – a következő helyzethez. Képzeld el, hogy az emberek egy barlangszerű föld alatti lakóhelyen, melynek a világosság felé nyíló s a barlang egész szélességében elhúzódó bejárata van, gyermekkoruktól fogva lábukon és nyakukon meg vannak kötözve, úgyhogy egy helyben kell maradniuk, s csak előrenézhetnek, de fejüket a kötelékek miatt nem forgathatják; hátuk mögött felülről és messziről egy tűznek a fénye világít, a tűz és a lekötözött emberek között pedig fent egy út húzódik, melynek mentén egy alacsony fal van építve, mint ahogy a bábjátékosok előtt a közönség felé egy emelvény szokott állni, amely fölött a bábjaikat mutogatják.
GLAUKÓN Értem.
SZÓKRATÉSZ Aztán képzeld el, hogy az alacsony fal mellett mindenféle tárgyakat: emberszobrokat, kőből és fából való s másféle készítményű állatalakokat hordoznak fel s alá, melyek az alacsony fal fölött kilátszanak; s – mint ahogy természetes is – a tárgyakat hordozó emberek egy része beszélget, más része hallgat.
GLAUKÓN Különös egy kép, s különösek a rabok is.
SZÓKRATÉSZ Éppen olyanok, mint mi.”
Így meséli nekünk Platón az egyik leghíresebb hasonlatában, a barlanghasonlatban, és ami most minket érdekel, hogy beszélgetnek-e a rabok.
A beszélgető rab különös rab. Aki csak leláncolva ül, hallgat és bámulja az árnyjátékot a falon, azt ma kultúrafogyasztónak hívják. Aki értelmezi a látottakat, az már kultúrahordozó. De aki történeteket lát bele az árnyak mozgásába, na, ő a prózaíró.
Ül a prózaíró és mesél. Csak előrenézhet, nem forgathatja a fejét, ezért nem tudja, hogy ki hallgatja, figyel-e rá egyáltalán bárki. Mondja, mondja a magáét, abban reménykedik, hogy ami az övé, az a másé is lehet. Ha lakatlan szigeten lenne, palackpostát üzemeltetne, de nem lakatlan szigeten ül magányosan, hanem egy barlangban leláncolva, hallja, hogy mások is ülnek mellette, ezért nem a magányát oldja, hanem a láncokat beszélné le magukról. A szabadságért mond. Amíg mond, szabad. A történet szabaddá tesz, és itt most meg is állnék, mielőtt még valaki továbbgondolná, ne gondoljuk túl jón és rosszon, a történet még innen van jón és rosszon.
Platónnak nincsenek illúziói. Tudja, hogy a barlangban ülő rabok egy része akkor sem menne ki a barlangból, ha erre fölszabadítanák. Azt is tudja, hogy a barlangból kilépő felszabadult rabok egy része meglincselné a szabadság dalnokait, mert őket hibáztatnák a bántó napfényért és mindazért, amit ennél a napfénynél igaz valójukban megpillanthatnának. És azt is tudták a görögök, hogy a tisztást otthonná formáló emberek közül lesz majd olyan, aki nem elégszik meg ezzel, bele akar repülni a fénybe, közel a Naphoz. A barlanglakóból Ikarosz lesz, Ikarosz pedig szükségszerűen elbukik, de ez nem a történet vége, hanem annak a történetnek a kezdete, amit ma élünk.
Hogyan lehet úgy élni, hogy az ember véges lény, képességei végesek, mit kezdjünk azzal a felismeréssel, hogy mindenki szem a Teremtés láncában? Lehet-e élni így?
Erre már van egy magyar válaszunk: lehet, mert kell. A kellésből lesz az etika, tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz, az emberi szabadság lényege éppen ebben áll: képesek vagyunk a jóra és a rosszra, abban, hogy tudjuk, mi a rossz és mégis tesszük. Vagy megpróbáljuk elkerülni a rosszat. Vagy megpróbáljuk tenni a jót. Vagy mindezt egyszerre. Ezekből a történetekből áll össze a sorsközösség, sorsközösségek alakítják a történelmet.
Ezért vagyunk ma itt. El kell mondanunk a történeteinket. Azokat a történeteket, amiket senki más nem tud elmondani helyettünk, tehát ha mi nem mondjuk el, akkor nem mondja el senki.
Az el nem mondott történetekből nem lesz sorsközösség, az elhallgatott történetek helyére valaki mások történelme türemkedik be, olyan történelem, ami számunkra élhetetlen és vállalhatatlan.
Ráadásul ma olyan időket élünk, amikor mintha egymás sarkát taposva gyúródnánk vissza a barlangba önkéntes rabságba, és csekély vigasz, ha vigasz egyáltalán, hogy az árnyjátékokat ma már a telefonjaink képernyőin nézzük. Ül a barlanglakó, feje lehajtva, már a barlang falára se néz fel.
A mindenkori Ikaroszok mindenkor lezuhannak – de az, aki túléli a zuhanást, el tudja mesélni a többieknek, milyen a tisztás fentről. Hogy mi van a rögvaló látóhatárán túl.
És hát tudjuk, hogy mit látnak az Ikaroszok.
További tisztásokat további fényre kijött barlanglakókkal.
Ha prózaíró lennék, azt mondanám: az olvasókat.
(Elhangzott a Prózamaraton megnyitójaként a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2023. szeptember 21-én)
