Engedjék meg, hogy rendhagyó köszöntéssel kezdjek. Nekem személyesen is külön öröm, hogy Nagy János államtitkár úr elfogadta felkérésünket a mai kiállításunk megnyitására. Egyrészt azért, mert régi harcostársak vagyunk. Államtitkár úrnak oroszlánrésze van abban, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójaként beszélhetek. A hibás döntéseimért természetesen nem ő a felelős, viszont az önzetlen segítsége nélkül nem biztos, hogy kiállítást nyithatnánk ma itt. Köszönjük, Államtitkár úr!
De ami még ennél is sokkal fontosabb: Államtitkár úrban egy Kéktúra-bajnokot is tisztelhetünk. Bizony, János barátom bejárta gyalogoslag a teljes Kéktúra útvonalat, tehát ha valaki, akkor ő a lábával is megértette Petőfi vándorlásait.
*
Egy városi legenda szerint a falfirka, vagyis a graffiti művészete egy unatkozó amerikai katonától eredeztethető, aki minden állomásán felfirkantotta a falra, hogy „Itt járt Killroy”. Annyi bizonyos, hogy a múlt század második világégésében az Európába átdobott amerikai katonák és szerelők előszeretettel festették fel állomáshelyeiken ezt a szlogent és a hozzá kapcsolódó, a fal mögül kikukucskáló figurát.
Mindez csak azért fontos, mert az idén kétszáz éves Petőfi nagyságáról talán a legárulkodóbb jel, hogy bármerre megyünk is a Kárpát-medencében, majd’ minden településen emléktábla hirdeti büszkén, hogy „ott járt Sándor”. Egyes látogatásainak verslenyomata is maradt, más vidékeket az úti naplóiban, leveleiben örökített meg.
És itt engedjék meg, hogy kissé rátarti legyek: ha a különbséget keressük a globális popkultúra és a magyar kulturális örökség között, akkor ez jó példa lehet. Ellentétben az idegen elemként feltűnő falfirkákkal, nálunk a világirodalom egyik legnagyobb költője hagyott „lélekfirkákat” az egész nemzet akkor élő és azóta született minden nemzedéke számára.
Költőgéniuszunknak több titka is van, de a mai kiállításunkhoz kapcsolódva most arról beszélnék, hogy miért tudta és tudja megszólítani az egész nemzet apraja-nagyját. A felületes magyarázat megáll a nyelvhasználatánál, illetve a magyaros verselés mesteri szintre emelésénél. Plagizátorok egész sora bizonyítja, hogy mindez önmagában nem elégséges. Ennél jóval többről lehet szó. Petőfi értette a magyarokat, és azért értette, mert ismerte őket. És nem azért ismerte, mert kunyhóban született és nem palotában, hanem azért, mert rövid élete során bejárta majd’ az egész Kárpát-medencét, és nem csak bejárta, hanem kíváncsi is volt mindenre. Így lehet a nézéstől eljutni a látáshoz. Az meg külön a magyarok istenének kegyelme hozzánk, hogy tehetsége révén a látástól eljutott a láttatáshoz.
A kiállításban találni fognak majd egy szekeret. Nem véletlenül van ott. Köztudott, hogy Sándorunk leginkább gyalog és szekéren utazott, és bár ült vonaton is, amikor például a szüleihez ugrott ki Pestről Vácra, az ő térképe azért mégiscsak emberi léptékű a szó szoros és átvitt értelmében is.
És ez nagyon fontos. A mai magyar kultúra egyik rákfenéje, hogy a fejnehéz, Budapest-centrikus kulturális terünk okán a mentális térképeinken fehér foltok találhatóak. Mi úgy jövünk Budapestről Széphalomba, hogy eszünkbe sem jut megállni Miskolcon vagy Sárospatakon. Ha Kolozsvárról indulunk Budapestre, akkor sem Nagyvárad, sem Debrecen nem szerepel az útitervünkben. Ráadásul – bár nem szeretem, de most indokolt használni – a fogyasztási szokásaink okán úgy utazunk A-ból B-be, hogy ki sem emeljük a fejünket az okostelefonokból. Üljenek fel egy tömegközlekedési eszközre: ma már nem utazóközönség, Uram bocsá’, közösség tagjaiként beszélgetjük tartalmassá az időt, hanem önnön buborékjaikba bezárkózott individuumok egyikeként nem nézünk fel.
Gondolom, sokan látták az egyik globális streamplatform sikerfilmjét, aminek ez volt a címe: Don’t look up! Ne nézz fel! Aki nem látta, annak röviden a lényeg: két csillagász médiaturnéra indul, hogy figyelmeztessék az emberiséget arra, hogy egy hatalmas üstökös száguld a Föld felé, az emberiségnek pedig alig fél éve van hátra a kihalásig. Hogy a közelgő világvége mennyire érdekli a bolygó nagyhatalmait? Hát, egyáltalán nem, a megoldásuk lényege annyi: Ne nézz fel!
Kis túlzással világszinten most éppen ebben élünk. Még csak politikai kampány se kell hozzá – elég egy ördögi okossággal kitalált eszközrendszer és a mögé pakolt szolgáltatások mátrixa. Az a helyzet, hogy a világ nagy részét ezáltal sikerült leválasztani a saját valóságáról.
Mi, magyarok még szerencsések vagyunk abból a szempontból, hogy olyan kormányzatunk van, aki a valóság talaján áll. És olyan költőink, íróink kétszázadik születésnapját ünnepeljük évek óta – hogy csak a legnagyobbakat említsem: Arany János, Petőfi Sándor, majd két év múlva következik Jókai Mór –, akik ezt a valóságot magyarrá formálták számunkra. A kárpát-medencei büszkülés arra, hogy ott is járt Petőfi, horgony számunkra. A valahol szabadságában tart bennünket.
Végezetül: eleddig úgy gondoltuk, hogy az van otthon egy adott régióban, aki meg tudja látogatni nagyszülei sírját a helyi temetőben. A tétel egzisztenciális súlyát nem vitatva, de engedjenek meg egy játékos kiegészítést: mi, magyarok mindenhol otthon érezhetjük magunkat, ahol utcát neveztek el ünnepelt költőnkről. És – én legalábbis – nem tudok olyan magyarok lakta településről a Kárpát-medencében, ahol ne találnánk Petőfi utcát. Tehát…
(Elhangzott a PIM–A Magyar Nyelv Múzeuma „Egész úton hazafelé… Petőfi vándorlásai” c. időszaki kiállítás megnyitóján Széphalomban 2023. május 12-én)
