2021. február 18., 03:15
A Magyar Írószövetség és a közmédia kulturális csatornája, az M5 a mai napon a magyar szépprózát ünnepli. Az adásfolyam részeként az olvasókat Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója köszöntötte.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Az elmúlt évszázad egyik legfontosabb gondolata, legalábbis véleményem szerint, Ludwig Wittgenstein megállapítása, ami a pandémiás helyzetben sokszor eszembe jutott, így hangzik: „… ha minden lehetséges tudományos kérdést megválaszoltunk is, életproblémáinkat még csak nem is érintettük.”
Az életproblémáink kívül esnek a tudományosan megválaszolható kérdések körén. És bár a végső feloldás a Jóistennél van, valamilyen erre vonatkozó eligazítást a művészetekben is kereshetünk.
Van tehát olyan tudás, ami nem tudomány. A legalapvetőbb különbség a művészet és a tudomány között az az, hogy a tudományos tények – feltételezzük – objektívek, ami alatt azt értjük, hogy az emberiség nélkül is fennállnak. Teljesen mindegy, hogy mi létezünk-e, az elektronok futják a pályájukat, a Holdnak is közömbös, hogy szerelmesen vagy félőrülten bámuljuk-e a Földről. Ezzel szemben irodalom olvasó nélkül nincs.
Az irodalmi tudás is többféle. Különbözik a költői és a prózaírói megközelítés. A költői munkálkodás megvilágító erejű, villámcsapás-szerűen föltárja a mélyebb összefüggéseket, amolyan rövidzárlat, mondom én némi kajánsággal a költő ismerőseimnek. A prózaírói mélysodrú, részletgazdag. És ezek viszony-tudások. Egyik nem létezik a másik nélkül. A költő megvilágít, az író ennél a világosságnál megmutat. Ha nincs vers, nincs világosság – és ha nem születik próza, akkor a versfény a semmit mutatja a maga elemésztő ürességével. Így amikor Jókai Mór születésnapján az írószövetség kezdeményezésére megünnepeljük a magyar széppróza napját, akkor a magyar költészetet is ünnepeljük, illetve József Attila születésnapján a magyar költészet ünneplésekor Jókai Mórék is fölsorakoznak az ünnepeltek közé.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Jókai Mór számára még magától értetődött, hogy a történetekből összeáll a történelem. Szűk kétszáz év sem telt el, és egyesek annak a történelemnek, amelyért a reformkor nemzedéke az életét is hajlandó volt feláldozni, meghirdették a végét.
Sajnos, abban igazuk van, hogy az a történelem véget ért. Csak nem úgy, ahogy ők gondolják. A nyugati kultúra nem ért el semmiféle lehető legjobb világ állapotot. A nyugati kultúrát most éppen kiradírozzák. Új történelmet írnak a győztesek, mert – ha már József Attila – ismét dünnyögik az új mesét, a fasiszta kommunizmusét. Az éppen érvényes új mesében a fehér fekete, a fekete fehér, és mindannyian vezényszóra masírozunk át a szivárvány alatt.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
A hangadók szerint a vesztes oldalon állok, tehát bűnös vagyok. A lehető legbűnösebb. Hiszek egy Istenben, az ő egyszülött fiában. Asszonyként szeretem asszonyomat, férfinak nevelem a fiamat. Több ezer év irodalmát olvasom, és ezt a szövegtestet többnyire halott fehér férfiak és nők alkották. Olyan múzeumot igazgatok, amelyben a gondozott kulturális örökségünk 99,9%-ban halott fehér nők és férfiak hagyatéka, a 0,1% még élő alkotóké, akik még akkor is keresztények, ha ateistáknak hiszik magukat.
És ez jó nekem, más életet nem is akarok magamnak.
De bárhonnan nézem, tele vagyok életproblémával. Követem a világban zajló vitákat. Nem is tehetnék mást, még a csapból is ez folyik, a virtuális valóságot teleszemetelik a kinyilatkoztatásaikkal. Ez már tényleg a becketti végjáték, se történeteink, se gondolataink nincsenek – csak jelentés nélküli szavaink.
Azért vagyunk ma itt, mert ebbe nem akarunk beletörődni. Hiszünk abban, hogy a költőink nem dadognak, íróink nem motyognak. Jókaiék nemzedékéhez hasonlóan hiszünk abban, hogy szavaink visszanyerik teremtőerejüket, és hogy a magyar gondolat újra összerendezi a világunkat.
Hiszünk abban, hogy a történeteinkből ismét összeállhat a történelem. Olyan történelem, aminek nem vége van, hanem tartalma. És ezt a történelmet magyarul írjuk.
