Nehéz távolságtartással beszélni rajongásunk tárgyáról. Hál’ istennek nem is ez a dolgom, így óvatosan elléphetek a szakmázástól, el/vissza az életbe.
Szóval beszéljen belőlem az olvasó, egyrészt mert állítólag az olvasónak mindig igaza van (nincs, de nála van az ítélet joga és az író pénze, tehát hízelegjünk emígyen), másrészt mert mi más lehetne egy irodalmi múzeum főigazgatója mint olvasó. Ez a dolga, főállású olvasóként gondozza a magyar irodalmat, és lásd első pont.
Főolvasóságom előtti ártatlanságom idejének kezdetén két író ejtett engem csapdába, pontosabban nevelt engem extatikus olvasóvá. (Az extatikusat most heideggeri értelemben használom, hogy valami lábjegyzetszerűség is legyen ebben a köszöntőben, oldalszámot juszt se mondok.)
Az egyik Tamási Áron. Emberré eszmélésem hajnalán tőle tanultam meg székelynek lenni, vagyis büszkének lenni arra, aminek születtem. Kommunista diktatúra volt éppen, nem volt mire másra büszkének lenni, de ez eléggé megtartó erejűnek bizonyult.
A másik Bodor Ádám, aki nem székelynek született, hanem erdélyiként élt ugyanabban a kommunista diktatúrában, és hát ez nem mindegy. Erről a nem mindegyről beszélnék, ezt adta nekem Bodor, a nem mindegy kettőslátását.
Bodor Ádám műveivel már csak a diktatúra bukása után találkoztam. Akkor lettem kamasz, kerültem ki édesanyám óvó szárnyai alól, számomra idegen városban internátusban éltük meg az Iskola a határon székely verzióját.
Nagyfiúnak számítottam, egy méter 40 centis apródfrizurás, tarisznyás, kockásinges kamaszként tartottam ellent az egzisztenciális válságnak vagy épp hajoltam a világfájdalom feneketlen kútjába, mikor hogy állt a szerelmi életem. Emlékeim szerint Bodor napján, mert nekem ilyenem is van, kitüntetett idő, amikor találkoztam Bodor Ádám szövegeivel, szóval Bodor napján a szerelmi életem éppen sehogy sem állt, hét elején kirúgott egy nő, csütörtökön kaptam egy könyvet kölcsönbe egy másiktól, aki nem a szerelmem volt, Magyarból hozták, olvasd el, tarisnyált fel a nő, akkor még kis „n’-nel.
Pénteken tanítás után iskolavárosomból a félszáz kilométernyire lévő megyeszékhelyre stoppoltam, félúton a szülőváros, nem álltam meg, ez még az a korszaka az embernek, amikor a szülővárosából folyamatosan el akar menni, úton lenni boldogság, ezt írtam golyóstollal a tarisznyámra, mint mindenki más, aki tarisznyával stoppolt mellettem. Csakhogy az én tarisznyámban nem Ginsberg lapult, hanem Bodor Ádám, és fogalmam sem volt róla, hogy ő mekkora szám, még bele se néztem.
A megyeszékhelyen a legláthatatlanabb székely városállam, Gyergyószentmiklós világszínvonalú színházi társulata, a Figura Stúdió adott elő egy Beckett-darabot, nincs Beckettnél jobb támasza a kamaszkori világfájdalomnak, Előre vaknyugatnak, ez volt a másik könyv a tarisznyámban.
A figurások előadása nyílttéri volt, egy akkor még elég romos vár udvarán adtak elő valamit sokszorosára lelassítva. Abszurd dráma, posztapokaliptikus világ, várudvaron atombunker, végtelen lassúság. A szöveget is lelassították, hangfalakból szólt az érthetetlen, mély vontatott motyogás. Egy órát még kibírtam, de egy óra után ráuntam a műélvezetre, elővettem a tarisznyámból a Sinistra körzetet.
Péntek volt, Bodor-nap lett, Tündérkertben Sinistra körzet, kitágult és idegenné vált a szülőföldem, így történt saját kiűzetésem a Paradicsomból.
Erről mondja rajongott íróm: „A peremvidékek megvannak, ha máshol nem, hát bennünk, a gondolkodásunkban. Végső soron ugyanott helyezkednek el a kilátópontok is. Belátásunkon múlik, hogy a réseken kitekintve mi az, amit érdemes észrevenni.”
Azóta így élek, munkásan, tekintgetek ki a réseken, keresem az észrevenni érdemeset.
Tartalmas konferenciát kívánok!
(Elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeumban megtartott Bodor Ádám-konferencia megnyitásaként 2023. április 13-án.)
