

Az első pontot keresem, a meghatározót. Talán Kassa, 1949. Igen. Esztelenségekből tántorogtunk elő, húszévesen. Kulturális seregszemlére készültünk, a háború utáni elsőre. Népi táncot írtunk, kánont énekeltünk. Ady-verseket szavaltunk. Én A grófi szérűnt mondtam. Előtte éjszakák hosszán gyakoroltuk, asztalra állva mondtuk a költeményeket, hogy majdan le ne szédüljünk a színpadról.
Otthon Petőfit szavaltunk, a városba már Adyval jöttünk. Görcs oldása volt ez: ösztönösen más szavakat, más ritmust kerestünk: „Korgó gyomrú magyar paraszt, / Hát mi vagyok én neked?”
Kisiskolásként annyiszor ismételtük, hogy refrénné kövült a szánkon. Megmosolyogtuk magunkat, a másik pillanatban érthetetlenül meghatódtunk. A nagyvilágot, sok minden összefüggését nem tudtuk, csak jöttünk. Megtanultuk és mondtuk a refrént, az Ady-refréneket.
A semmiből kezdés állapota — ismert, sokszor mondtuk már. Sokan tanúi, részesei voltunk; élményünk, de ezen túl más is. A kötések, a szellemi kötődések sora: kitörés a szellemi vákuumból. Amíg a félelemből verskeresés, versmondás lesz. Kimondható nevek: Petőfi, Ady, verscímek sora.
S az élni akarás egyre konkrétabb megfogalmazásokat kíván. Helymeghatározásokat, az ösztönös mozdulatok eligazítását. A csehszlovákiai magyar irodalomnak van egy sajátossága: az egymás után jövő nemzedékek élménye azonos vagy hasonló. Én élményeim során — háború, megaláztatások — jutottam el az élő irodalomhoz, Fábry Zoltánhoz. Előbb az élményközösséget éreztem meg írásaiban. Fábry erkölcsi magatartást példáz és fogalmaz. Élmény és erkölcs kötődése: nemzetiségi irodalmunk alapvető ismérve. Utólag tudatosítom: irodalomba lépésétől haláláig Fábrynak ezáltal van meghatározó szerepe a csehszlovákiai magyar irodalom alakulásában. Fábry életműve etikai tételekre alapozott építmény, s ez építmény tartóváza Ady költészete — Ady a Fábry-életmű meghatározója. Dokumentálni szeretném e viszonyt, hitelesen talán így bizonyítható legjobban.


„Én abban a mértékben, ahogy lekoptak rólam a katonamundér darabjai, öltöttem magamra Adyt, hogy egy életen át vele, általa éljek, szóljak.”
S Ady hatása nemcsak egyszemélyes. „Ady Szlovákiában diákok, cserkészek demokratikus jelszava lett, és később a dolgozó ifjúság, ifjúmunkások dala és zenéje.”
A Magyar Nap 1936. november 22-i számában olvashatjuk: „Nincs munkás- és parasztkultúregyesület, amelyik ne ismerné az Ady-versek hódító, forradalmasító igézetét.”
A fasiszta szlovák állam évei. A Magyar Hírlapban nyilatkozatok hosszú sora jelenik meg Adyról. P. Sz. tanonc mondja: „…Egy könyvből kivágtam az arcképét, felfüggesztettem a szobánkban. Hadd lássam magam előtt egy igaz ember arcát, mert úgyis kevés van ma ebből a fajtából Pozsonyban.”
S idézhetnénk még hosszan. Ady nagy területen érintette a csehszlovákiai magyar kultúra első, háború utáni kibontakozását. Mégis: az Ady-hatás fókusza és kiteljesítője Fábry. Adyt Fábry fordította „csehszlovákiai magyarra”. Fábry Adyhoz való viszonya történelmi jelentésű felismerést hordoz: a kisebbségi irodalomnak létkérdése a progresszív szellemi vonulatokhoz való igazodás és felzárkózás.
Fábry Adyhoz való viszonya a kisebbségi és a nemzeti irodalom eszmei-erkölcsi kapcsolatának lehetőségét bizonyítja és dokumentálja.
Fábry a háborúból, a pusztítás térségeiről jövet találkozott Adyval. A találkozást megpecsételő vers az Ember az embertelenségben. Innen és ezzel kezdődik Fábry elkötelezettsége:
„Ékes magyarnak soha szebbet
Száz menny és pokol sem adhatott:
Ember az embertelenségben,
Magyar az űzött magyarságban,
Újból-élő és makacs halott.”
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. decemberi számában.)
Túl nagy az ökológiai lábnyomod. Te egy baromi nagy ökológiai lábnyom vagy, agyontaposod a szeretteidet.
- Na, jól van, széndioxidot lélegzek ki, azt is hagyjam abba? Az lenne az abszolút „zero waste”.
- Ha jól látom, Magyarországról posztolsz. Akkor fehér vagy, ráadásul profilképed alapján férfi is - tehát a legbűnösebb lény a Földön. Szóval nem lenne kár érted.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.
Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.
Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.