2021. július 21., 21:52
Ne csodálkozzon, ha bolondnak hiszik, amikor leírja, hogy velem sétált ma Szekszárdon – mondja, és kacag. Halott íróval csevegni valóban őrültség, még akkor is, ha ez egy különleges alkalom, mert az illető száz éve született. Kezét csókolom: Mészöly Miklós vagyok – mutatkozik be. Magával tarthatok, hogy ezen a szeles tavaszi napon összerakjuk életem mozaikjait? Vezessen!
Mészöly Miklós a dolgozószobájában (1987. december 17.) - FOTÓ: MTI/TÓTH ISTVÁN CSABA
Nézem az arcát, a szeme csillogását, a barázdákat – mind egy-egy naplóbejegyzés az életéből. Hány éves lehet most? Ötven körülinek tippelem, de nem merem megkérdezni, az ember mégsem azzal kezd egy könnyű délutáni sétát, hogy beszélgetőtársa életkoráról érdeklődik. Nem lenne illendő. Persze az sem az, hogy bámulom, de hát nem mindennap találkozik az ember egy halott íróval, aki nem mellesleg ennyire jóképű. Nem csoda, hogy egész életében körülzsongták a nők. Ahogy megyünk az utcán, most is mindenki utána fordul. Egyesek összesúgnak, talán azt hiszik, csak hasonmás.
Van itt egy ház, nem messze a Babits utcában, lenne kedve megnézni?, kérdem, és választ sem várva már be is fordulok a következő sarkon. Sárgára festett, impozáns épület, nagy barna kapuval. Hívogatja az embert. Mészöly csodálkozik, mit keresünk itt, állítja, neki életében semmi köze nem volt ehhez a helyhez. Menjünk inkább a főtérre, unszol, megmutatom a házat, ahol épp száz éve születtem. Megnyugtatom, hogy valamikor arra is sort kerítünk, de előbb itt van dolgunk. Mosolygok, és arra gondolok, mennyire meglepődik majd attól, amit bent lát. Járvány ide vagy oda, érkezésünkre itt mindent előkészítettek. Finom meleg levegő csapja meg az arcom, ahogy belépünk az ajtón. Kifejezetten jólesik a kinti csontig hatoló hideg szél után. Március eleje van, a tél idén nem akarja könnyen megadni magát, a következő napokra még havazást is jósolnak.
Ez egy múzeum?, kérdi Mészöly, amikor felfedezi saját arcképét az előtérben. Emlékház, magyarázom, nem is akármilyen. Jöjjön utánam, mindent megmutatok! Beljebb tessékelem egy olyan helyiségbe, ahol egykori budapesti lakásának eredeti berendezése látható. Halála után, özvegye Polcz Alaine adományozta a szekszárdi intézménynek a berendezési tárgyakat és a személyes holmikat, így most az emlékház két szobája megszólalásig hasonlít Mészöly utolsó lakásához. Nem csoda, hogy elbizonytalanodik, amikor meglátja a patinás íróasztalt az ismerős írógéppel, a négyezer kötetet számláló könyvtárat, a pipákat, a szobainasra akasztott kockás inget.
Beljebb tessékelem egy olyan helyiségbe, ahol egykori budapesti lakásának eredeti berendezése látható - FOTÓ: DÖME BARBARA
Itthon vagyok?, kérdezi hitetlenkedve. Bólintok, s invitálom, nézzen körbe bátran. Leül az íróasztalhoz, végigsimítja az írógép billentyűit. Kézbe veszi a ceruzákat, aztán elmélázik két mappa felett. Kéziratok, mutatja, sokat kaptam fiatal tehetségektől. Ezekre is jól emlékszem. Eszterből író, újságíró lett, büszke vagyok rá. Emilia rendhagyó naplót küldött nekem azzal, mondjak róla véleményt. Az ő sorsáról semmit nem tudok. Hát keressünk rá az internetem, javaslom, s már veszem is elő a telefonomat. Hiába kutatunk, sem a közösségi oldalakon, sem máshol nem találjuk Emiliát, így csak azzal tudjuk megidézni, hogy kicsit beleolvasunk kéziratába. Igaz, hogy ön mindig többet törődött mások sorsával, irodalmi karrierjével, mint a sajátjával?, szegezem neki a kérdést, amely nem légből kapott, barátai gyakran meséltek erről. Talán, sóhajt. S míg ő mások pályáját egyengette, addig róla a felesége, Polcz Alaine gondoskodott. Így volt kerek a világa. Azt is beszélik, hogy Mészöly élete utolsó időszakában már nem akart a barátok előtt mutatkozni, meg persze arról is pletykálnak, hogy inkább Alaine volt az, aki nem szerette volna, hogy a nagy írót olyan állapotban lássák, amilyenbe a betegsége miatt került.
Mészöly Miklós és Polcz Alaine az 1960-as években - FORRÁS: A WOSINSKY MÓR MEGYEI MÚZEUM GYŰJTEMÉNYE
A kis szobáját, ahol élete utolsó időszakát töltötte, szintén a szekszárdi emlékházban rendezték be. Átsétálunk a takaros kis helyiségbe, ahol Mészöly számítógépe, ágya és nagy ruhásszekrénye áll. Azt mondja, álmában sem hitte volna, hogy halála után minden így fennmarad. Ezt is a feleségemnek köszönhetem, teszi hozzá, mint ahogyan azt is, hogy annyi mindent elnézett nekem és mindenben támogatott. Leül a székre, bekapcsolja egykori számítógépét. Működik, örvendezik, majd elmeséli, nem egyszer megtörtént vele, hogy odaadta valakinek a kéziratait, ám azokat soha többé nem kapta vissza. S mivel ezekről korábban nem készített másolatot, így örökre eltűntek. Arra gondolok, az irodalomszerető emberek számára felbecsülhetetlen lenne, ha ma előkerülne egy eltűntnek hitt Mészöly-novella. Gyorsan fel is írom a jegyzeteim közzé: felkutatni a kölcsönadott kéziratokat. Mire feleszmélek gondolataimból, Mészöly már a nagy ruhásszekrény kitárt ajtaja előtt áll. Leakasztja a csíkos fürdőköpenyt, orrához emeli. Emlékszem, mondja. Az elmúlt húsz évben semmi nem változott, tényleg itthon vagyok. Egyenként átlapozza a gondosan felakasztott ingeket, mintha azokból akarná kiolvasni, mi is történt 2001-es halála óta. Miután becsukja a szekrényajtót, int, mutatni akar valamit.
Bohumil Hrabal Mészöly Miklóssal sörözik Budapesten, a Kaltenberg Bajor Királyi Sörözőben (1986. május 30.) - FOTÓ: MTI/CSER ISTVÁN
A falon függő fotón Hrabal látható, a világhírű író dedikálta is Mészölynek. Tudta, hogy Hrabal járt nálam Kisorosziban?, kérdezi. Bólintok. És azt tudja, mennyire irigyeltem őt azért, amiért humorosan írt és azzal megnevetette az embereket? Egyszer azt mondta nekem, ő meg engem irigyel azért, ahogyan én írok. Lehet, hogy nem viccelődtem a műveimben, de az életemben mindig derűs voltam, teszi hozzá, majd átsétál a könyvei közé, s levesz néhány kötetet a polcról. Ezeket eddig nem sokan látták, mondja, és kitesz elém négy könyvet. Mindegyik dedikált, nem is akárkik ajánlották nekem őket. Belelapozok a könyvekbe. Köztük van Esterházy Péter Fancsikó és Pinta című műve, Mándy Ivántól az Idegen szobák 1957-ből, Nádas Pétertől a Kulcskereső játék, de a legszemélyesebb dedikációt Örkény István írta Mészölynek 1977. október 12-én: „Szegény meghajszolt Mészöly Miklósnak vigaszul.” Ahogy nézegetjük nagy íróink kézjegyét, Mészöly Miklós azt is elmondja: Nádas Péterhez igazán mély kapcsolat fűzte, s mivel neki és feleségének nem született gyermeke, Nádas Pétert kicsit fiaként kezelte. Nádas egy korábbi interjúban azt mesélte, a nyolcvanas években szűnt meg barátsága Mészöly Miklóssal, akire ő soha nem haragudott.
S bár hosszasan elidőztünk az emlékházban, s a nap már lassan lemenőben, de egy helyre még mindenképpen szeretném elvinni az írót mielőtt besötétedik. Szinte minden megváltozott itt – mondja, amikor átsétálunk a belvároson. Szorosan összefogja magán a kabátját, aztán egy pillanatra megáll, hogy rágyújtson. Lehet, hogy sok minden megváltozott, folytatja előző gondolatmenetét, de egy dolog nem: az én viszonyom Szekszárdhoz. Minden innen indult ki, s minden ide vezet vissza. Mikor járt itt utoljára?, kérdem tőle szinte suttogva, mintha attól félnék, hogy ez tiltott kérdés. A dátumra nem emlékszem pontosan, mondja, de az biztos, hogy szüret volt. Csodálatos napok voltak azok, sóhajt. Ahogy baktatunk felfelé a hegyen, látom, egyre izgatottabbá válik. Tudom, hová visz, mosolyog, a Porkoláb-völgybe, ott írtam Az atléta halálát és más műveket is. Sokszor hónapokat töltöttem ott egyedül. Kellett a magány. Amikor felérünk a tanyához, Mészöly Miklós keresi az egykori épületet, ám azt rozoga állapota miatt le kellett bontani. Helyére a tájba illő látogatóközpontként és alkotóházként is működő épületet húztak. Mészöly azt mondja, tetszik neki, amit lát. A ház oldalán tábla, amely azt bizonyítja, ezen a helyen állt a Mészöly-tanya.
Befejezem a faggatózást, arccal a völgy felé fordulunk, csendesen nézzünk az előttünk elterülő földből, zöld növényekből, virágokból és tavaszi napsütésből összevarrt domboldalt. Madárcsicsergés von el a látványtól, úgy sejtem, rigó lehet. Amikor visszafordulok, Mészöly Miklós nincs sehol. Behunyom a szemem, s arra gondolok, ha kinyitom, és újra mellettem áll, megpróbálom rávenni egy interjúra, ám ha nem lesz ott, írok egy amolyan képzelt riportot, hátha azt is elfogadja a szerkesztőm.
Köszönet Lovas Csilla irodalomtörténésznek, a szekszárdi Mészöly Miklós Emlékház főmuzeológusának a riporthoz nyújtott tárlatvezetésért és információkért.
Közös dolgunk a tágas magány volt – mondja Szávai Géza író, amikor felkeresem, hogy megidézzük barátját, Mészöly Miklóst. A Szávai Géza alapította Pont Kiadó Mészöly könyveit is gondozta. Kapcsolatuk 1983-ban mélyült el igazán, amikor Szávai Géza akkor ötéves lányát, Esztert agydaganat gyanújával be kellett vinni a klinikára, ahol Polcz Alaine dolgozott. Szerencsére a Romániában megállapított diagnózis végül tévesnek bizonyult, de a két férfi ekkor beszélgetett először igazán hosszasan, s ahogy Szávai Géza fogalmaz: nagyon talált köztük a szó. Szávai, csak úgy, mint Mészöly közeli barátai, a titkok őrzőjének is nevezhető, ugyanis sok olyan emléket ápol az íróról, amelyeket rajta kívül senki nem ismer, s amelyeket felelevenítve közelebb engednek minket olvasókat Mészöly Miklóshoz.
Beszélgetésünk során mutat is néhány kinyomtatott könyvoldalt, most készült el Az életed, Polcz Alaine – Asszony a hátországban című könyv, hamarosan jön a Mészöly Miklósról szóló is. Szép és tartalmas kötet, tele olyan történettel és fotóval, amelyet eddig senki nem ismert. Miután a Polcz Alaine-könyvet megnézegetjük, Szávai Géza Mészöly több nyelven kiadott köteteit mutatja, köztük a Saulust. Mint mondja, fontosnak tartotta, hogy barátját több országban, több nyelven is megismerjék. Ahogy belemelegedünk a csevegésbe, azt is elárulja, milyen tanácsot adott neki Mészöly: Géza, visszább a nőkkel! Ismerve Mészöly nők iránti szenvedélyét, ezen a figyelmeztetésen mindketten mosolygunk.
– Miklós nagyon érdekes egyéniség volt, lakott benne valami a szerzetesből, a katonából, de a világfiból is. Kicsit olyan volt nekem, mint egy testvér. Egyikünk sem nyavalygott soha. Az alkatunk és a habitusunk nagyon hasonló volt a nagy életkorbeli különbség ellenére is. Mindenben támogattuk egymást. Amikor a Ceaușescu-rendszer miatt nem közölhettem Magyarországon, ő segített nekem a Doli Endre álnevet kitalálni, és közvetítette írásaimat a főszerkesztőknek. Én pedig abban segítettem, hogy kiadják a köteteit magyar és román nyelven abban az időben, amikor magyarországi szerzők nem jelenhettek meg Romániában – csakis „világirodalomként”. Szávai Géza szerint sok félremagyarázott információ kering Mészölyről. Az viszont igaz, hogy Mészöly elégedetlen volt az életével, ám ahogy Szávai Géza fogalmaz, ennek oka annyira sok összetevőből áll, hogy inkább meg sem kísérli elmagyarázni. Az viszont tény, hogy Kisorosziban jól érezte magát Mészöly:
– Miklós imádta a természetet, s ez Kisorosziban adott volt. Alaine kihúzta az ágyásból a hagymát, volt szalonna és sör, kell ennél több egy társaságnak? – mosolyog Szávai Géza, majd hozzáteszi: Alaine mindig megteremtette a baráti kört is maguk körül, bár Miklósnak erre nem volt minden esetben igénye.
Megjelent a Magyar Kultúra Duna-számában (2021/1)
Helyőrség | Mészöly Miklósra emlékezünk
Mészöly Miklós (Szekszárd, 1921. január 19. – Budapest, 2001. július 22.) Kossuth-díjas magyar író, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja. Ez alkalommal a szekszárdi évek idején szerzett, „az emberbe berovátkolódott”, életre szóló emlékekről beszélgetett barátjával, Fogarassy Miklós irodalmárral, Kisorosziban 1995-ben, a Történeti Interjúk Tára kamerája előtt.
