

Csak nekem tűnik fel, hogy hosszabb ideje egyik híres és kedvelt színészünk betegségével aprólékosan és szenzációhajhász módon foglalkozik szinte a teljes magyarországi sajtó? Persze tisztelet a kivételnek. Hogy mi ezzel a bajom? Válaszolok erre a kérdésre is, de előbb lássuk a sajtószemlét! A színész nevét nem írom le, mert egyrészt mindenki tudja, aki csak egy pillanatra ránéz a közösséginek nevezett, egyébként pedig inkább indulatokat borzoló médiára, másrészt pedig a jelenségről akarok szólni. Persze az X. Y.-nal jelzett helyeken egy közismert és mindenki által szeretett színész neve szerepel, ami önmagában komoly kattintásvadász tényező; és így, ebben az X. Y.-os formában talán semmilyen érdeklődésre nem tart igényt. Tehát ki-ki helyettesítse be, ha akarja.
Kezdődött minden egy betegség bulváros bejelentésével:
A bulvárstílus jellemzője, hogy egy kiragadott mondat végigjárja a teljes bulvármédiát:
Hitelesebb, ha hivatkozni lehet a forrásra:
Ha már csontig le van rágva egy téma, akkor is rajta kell maradni, és lehúzni róla még egy bőrt:
De vissza is lehet térni az általam kezdetektől kifogásolt témához:
Ha pedig tényleg nincs semmi új hír, akkor is lehet még rajta egy kicsit lovagolni:
És amikor már nem tudtak többet mondani, ismételni; illetve lovagolni a betegségen, akkor azért még igyekeztek némi ráadással szolgálni:
Több kérdést vet fel ez a hírcunami. Jogilag nyilván rendben van, ha X. Y. művész ezekről beszámol a sajtónak, és a saját szavait idézik, ismétlik. De etikailag azért megkérdőjelezhető. Egyrészt eddig nem volt szokásban ismert emberek betegségét taglalni. Annyi talán elmenne, hogy X. Y., az ország kedvelt művésze súlyos betegségben szenved. Persze ellenérvelhetnek: De ha a művész nyilatkozik? Ha kifejezetten kéri? Ha az olvasók igénylik ezeket a híreket?
Egyértelmű válaszom: akkor se. Számos dolog van az életben, amit jogszabály nem tilt, és mégsem tesszük meg. Bizonyos témák nem tartoznak a nyilvánosságra. Persze tudom, hogy az internet lassan eltörli a titkot, és nagyon meg fog változni ennek következtében a világ, de éppen ezért érzem, hogy a jóérzésű, normális értékrendű embereknek, és kitüntetetten a médiának fokozottan kell óvnia a magánszférát. Vannak dolgok, amelyekről nem érdeklődünk, nem beszélünk, nem tudósítunk. Bár az embernek van kukucskáló ösztöne, de visszafogjuk, és megtudott magáneseményeket nyilvánosan nem tárgyaljuk.
Eszembe jut a mindannyiunk által kedvelt, szeretett és soha nem feledett Antal Imre, akinek időskori panaszait nyilvánosan taglalta a sajtó. Nem kellett volna. Én a mindig okos, gyors észjárású, kedélyes, humoros, szerethető Antal Imrére emlékezem, nem pedig azokra a kellemetlen és nyugtalanító beszámolókra, amelyek idős korában róla születtek. Amikor véletlenül belefutottam ezekbe az írásokba, szégyelltem, hogy akaratlanul is leselkedem, betolakodom egy másik ember életébe. Gyerekes szokás kulcslyukon kukucskálni, mások ablakain leselkedni. Az érett felnőtt ember mind magával, mind másokkal szemben visszafogott, szemérmes. Arra is gondoltam, hogy nem jószándékból, az olvasók jogos tájékoztatása miatt faggatják, hanem kihasználják az idős embert, mondjon bármit, közzéteszik. Nem tudom, hogy hogy számol el magával az az újságíró, aki valakiről minden kontroll nélkül leír valamit, csakhogy teljen a papír, legyen meg a honorárium, mit sem törődve azzal, hogy esetleg valakit nevetségessé, szánni valóvá tesz.
Mindannyian kerülhetünk kevésbé kontrollált állapotba. Ha véletlenül pár év-évtized múlva azt kérném egy újságírótól, hogy taglalja nyilvánosan az egészségi állapotomat, akkor tisztelettel kérem, hogy határozottan mondjon nemet.
Írásomban az X. Y. a legjelentősebb magyar művészeti, köztük a Nemzet művésze címmel kitüntetett, általam is kedvelt művészt rejti. Néhány hete találkoztam vele, ott voltam, amikor egy szép ünnepségen az Uránia Nemzeti Filmszínházban átvette a Színház- és Filmművészeti Egyetem jubileumi oklevelét. Mielőbbi jobbulást kívánok neki.
Túl nagy az ökológiai lábnyomod. Te egy baromi nagy ökológiai lábnyom vagy, agyontaposod a szeretteidet.
- Na, jól van, széndioxidot lélegzek ki, azt is hagyjam abba? Az lenne az abszolút „zero waste”.
- Ha jól látom, Magyarországról posztolsz. Akkor fehér vagy, ráadásul profilképed alapján férfi is - tehát a legbűnösebb lény a Földön. Szóval nem lenne kár érted.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.
Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.
Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.