Hogy szerencsésen járjunk, az út kezdetén régi magyar nyelvű imákat imádkoztunk, volt, aki külön elmondott egy vagy két ősi imát, majd szép moldvai magyar énekeket énekeltünk. Az utazás alatt egyetlenegy ember volt, aki végig figyelt: a sofőr, aki Huruiești községből származott és nem ismerte a magyar nyelvet, de amikor keresztet vettünk, tiszteletét fejezte ki, ő is ismételve ezt ortodox hite szerint.
A csoportban lévő két nagypataki fiatalabb útitársunknak is nehezebb volt használni magyar őseik nyelvét, hisz ők csak passzívan ismerték, ezért füzetből próbálkoztak követni minket (a két középiskolás leány nem vett részt eddig magyar nyelvű foglalkozásokon). Természetesen volt egy megbízott személy, aki mindent, ami magyarul történt, fordított nekik román nyelvre.
A továbbiakban a társaság beszélgetett, viccelt vagy kérdéseket tett fel azokról a falvakról, amelyek utunkba estek: mely falu milyen eredetű, és mindenről, amiről beszéltünk. Így megtudhatták, mi Sascut magyar neve (Szászkút), miért lett Egyedhalmából Adjud, és miért lett Bodzából Buzău.
A gazdáné és a fennjárók fogadnak
Dobrudzsába érve megálltunk a Szent András-barlangnál, amely Ion Corvin faluhoz tartozik. A település a nevét 1912- ben hivatalos úton kapta a török Kuzdkunt helyett, az nem Korvin Jánosra, Mátyás király fi ára utal, hanem abban az időben így nevezték meg az apai ágon vlah származású Hunyadi Jánost. Minden nyitva volt, úgy értve a templom és a barlang is, valamint a Szentkút, amely vájatában mindenki szeme láttára úszott egy kígyó. Nem közeledtem hozzá, így nem tudtam meg, milyen fajta lehetett.
Megérkeztünk Ojtozra, ahol kiszállva a buszból megkérdeztem egy úton járó falusi asszonyt, melyik a Koncferenc Teréz néni háza.
– Várják kendteket, vă așteaptă – válaszolt magyarul és románul.
Nemsokára a rámutatott kapu előtt meg is jelent egy kemény, magas férfi, két gyerek, és egy másodperc múlva Teréz néni is.
Mindenki örvendett, és ahogy beérkeztem a szépen gondozott udvarba, megláttam, hogy a tornác elején elrendezett asztalok várják a társaságot. Az udvarban bent voltak Teréz néni rokonai mint fennjárók1 : húga, sógorasszonya, a szomszédok és mások.
Szép nagy berendezett háza van Teréz néninek, aki egyedül lakik, az egyik fi a kint a városban él, a többiek elmentek külföldre dolgozni, nekik is van házuk.
A fiának kis vállalkozása van, és most szakított pár percet, hogy velünk legyen. Értegetett magyarul, ám román nyelven beszéltünk, örvendett a látottaknak, de szerényen segítette édesanyját, nem zavarva a magyar nyelvű társalgásokat.
Beszéltem egy idősebb férfival, Kerekes úrral, aki egy szépszámú családról beszélt nekem. Ők tízen voltak testvérek a szüleinél, neki szintén annyi gyereke van. Unokáinak száma 46.
Az asztali ima előtt mi is bemutatkoztunk, és kis ünnepélyes pillanatként átadtunk egy Szűz Mária-szobrot, melyet Serbán Bonaventura készített, aki a mostani bákói magyar nyelvű kollégium gondnoka. Bonaventura nemcsak szobrász, hanem azoknak a csángómagyar fiataloknak a gondozásán is dolgozik, akik a román tagozatú iskolákban tanulnak.
Háromféle fogással vártak minket, és bizony az ebéd után a helyiek közül többen jöttek az udvarba beszélgetni.
Estére elmentünk szálláshelyünkre, az Ojtoztól 10-15 perc buszozásra levő Groapa Leului (Oroszlán Gödre) panzióhoz (ez egy Konstanca-Mamaiai török közösségi tulajdon). Örömmel fogadtak minket, ahogy mondták, az ősrokonokat.
A fiatal hölgy nagyon gyorson elosztotta a kétszemélyes szobákat és tájékoztatta a vendégeket, hogy a tengerpartra késő estéig lehet kimenni fürdeni, hisz vannak felügyelők a tengerparton.
Megkendeztük az atyát
Másnap a reggeli után mindenki népviseletben jelent meg az ojtozi szentmisére készülve. Ám előbb a falu áttekintésén vettünk részt, hisz együtt a falubeliekkel akartunk és töltöttünk is el minél több időt.
Elmentünk a misére, ahol a templom jobb oldali padsorában, elöl kaptunk helyet. Nem tudom, mennyire voltak ezek nekünk fenntartva, de megtisztelve éreztük magunkat.
A szentmisét két római katolikus pap tartotta, a prédikációjuk a vendégszeretetről szólt.
Pár szót megérdemel a helyi plébános is, Abalintoaiei Daniel, aki 1974. július 16-án született (fontos ez a dátum!) a Neamț megyei Román városában. Általános és középiskolai tanulmányait a Hunyad megyei Hátszegen (románul Hațeg) végezte, majd 1993-ban Jászvásáron érettségizett. Ugyanott végezte a teológiát, 1999. június 27-én szentelték pappá a bukaresti Szent József-székesegyházban.
Két nyelven beszélő ember, a magyar irodalmi nyelvet is bírja, hisz Erdélyben (igaz, román környezetben) tanult magyarul.
A szentmise idején a helyiek virággal köszöntötték a születésnapjára emlékezve. Erre a mi csapatunkban valakinek volt egy „kendőzője”2, amit ilyen esetre illik a régi hagyományok szerint vállra vetni az ünnepeltnek, ami meg is történt. Az események sorozata mindenki számára meglepetés volt.
Mise után több fénykép készült együtt a helyiekkel, ezután egy újabb közös ebéd történt, közös éneklés, fényképezés és mesélések.
Összegyűlnek a tengerpartra szakadt rokonok
Mise után következett egy nem szervezett, de annál szebb mozzanat. Az történt, hogy sok, Konstancán és környékén élő csángó idejött, volt, aki negyven kilométert is megtett, hogy felkeresse az Ojtozban vendégeskedő rokonait. Feleségem húga is itt a környéken él, és ő is eljött találkozni vele. De azt, hogy ilyen sokan vannak, azt még én se tudtam.
Ezek után egy szép estét folytattunk a tengerparton, közösen a régi és újabb ismerősökkel.
A bukaresti Hungarológia Egyetem megismerését a program utolsó napján szerveztük meg, ott dr. Szilágyi Szilárd professzor várt ránk. Nagy szeretettel fogadott, és ismertette, milyen feltételek és lehetőségek adódnak a moldvai magyar fiataloknak, hogy egyetemet tudjanak végezni még akkor is, ha egy román nyelvű középiskolában végezték tanulmányaikat.
Ami fontos, az, hogy ne csak román fiatalok legyenek ezen a tanszéken, hanem moldvai magyarok is, akiknek több szükségük van itt szerezni diplomát.
Míg hazaértünk, azon vicceltünk, hogy mü es megjártuk magunkat délkeletre szakadt testvéreinknél pont úgy, mint a néprajzosok, amikor hezzánk jönnek.
1 Moldvai magyar kifejezés: a tiszteletreméltó vendégek kiszolgálói, ünnepi kiszolgálás előkészítői.
2 A kendezőt (kendőt) a keresztapa/keresztanya vagy a közösséget szolgáló személy kapja meg, és a „kend” társadalmi rang elismerésében részesíti.
A tengerparti Ojtoz (Oituz)
A Lumina községhez tartozó Oituz falu (Konstanca megye) Mihail Kogălniceanu és Sibioara helységektől délre, Năvodari városától kb. 7 km-re nyugatra fekszik. A helyiek beszélnek magyarul, és úgy tartják, hogy ők moldvai csángó római katolikusok.
Az öregek mesélései szerint 1923-ban Ferdinánd király adományként, „kiosztásként” adta a földet azoknak, akik az első világháború során hősként harcoltak, vagy az özvegyeiknek, utódaiknak. A kezdeti haszonélvezők száma körülbelül 45 család. A Bákó megyei Lujzikalagor (Luizi Călugara) községből származtak az Adam, Butacu, Butăcel, Sabău, Coceangă, Ferent, Ghenţa, Varga, Horvat, Pal, Palcău, Sascău, Matei, Chiuș, Chiriches, Cuna, Ţâmpu, Bogdan stb. családok (magyarul: Ádám, Butak, Butacsel, Szabó, Kocsánga, Ferenc, Genci, Varga, Horvát, Pál, Palkó, Szászkó, Máté, Küs, Kerekes, Kuna, Compó, Bogdán).
Kezdetben a Mihail Kogălniceanu-i plébániához tartoztak, ahol német katolikusok éltek. 1923 és 1940 között Ojtoz lakosságának egy része ősztől tavaszig Lujzikalagorban lakott, majd a tavaszt követően visszatért és megművelte a földet. Mondásuk szerint, mivel „nyáron a kígyók rágtak, télen a farkasok üvöltöttek”, többen feladták földjüket, és Amerikába vándoroltak, egy részük pedig visszatért Moldvába. Nyolc család maradt a faluban: Butăcel Mihai, Tulbure Dumitru, Pal Anton, Palcău Iosif és Chiuș Verona (magyarul: Butucsel Mihály, Tulbur Demeter, Pál Antal, Palkó József, Küs Verona), ők vályogházakat építettek.
1940-ben a Mihail Kogălniceanu-i németeket hazatelepítették Németországba. Súlyos veszteség volt ez azoknak a lakosoknak, akikkel együtt éltek. Oituz egyes lakosai szarvasmarhát, lovakat, mezőgazdasági felszereléseket és még földet is vásároltak azoktól a németektől, akik elmentek.
Az ojtozi csángók a második világháborúban sokat szenvedtek, harcoltak a keleti és a nyugati fronton, sok falufi a halt meg a harctereken. 1945 után, a második hullám során a háborúban harcolókat újabb földkiosztásban részesítették.
A Németországba repatriált németek közül azokat, akiket a Német Demokratikus Köztársaság területén találtak a szovjetek, visszahozták M. Kogălniceanura és környékére. Ott nem találták meg otthonaikat, mert a román lakosság elfoglalta helyüket. Oituzba kellett letelepedniük rokonaiknál (akik már korábban házasodtak össze a csángókkal): Fehndric, Arnold, Drese, Wacner, Streille, Roloshi, Rujanschi stb.
1990-ig Oituz lakosságát 509 család jelentette mintegy 700 lélekkel, közülük körülbelül 110 német nemzetiségű volt. Ez utóbbiak egy része a ’90-es években emigrált Németországba, a csángók egy része pedig Olaszországba, Spanyolországba, Görögországba ment dolgozni. Az idők folyamán a helyiek sok esetben Bákó megyei leányokat és fiúkat vettek el.
A faluban körülbelül a harminc év felettiek magyarul beszélnek azzal, aki így szól hozzájuk, az annál fiatalabbak inkább csak értik a nyelvet, románul válaszolnak.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
