Éltető József: A magyar kultúra napján

Mindent relativizáló korunk szellemének diadala-e vagy valami időskori ártalom, hogy a jelzőtlen kultúra fogalmával lassan úgy vagyok, mint a bölcs szent az időével: ha nem kérdik, hogy mi az, akkor tudom, bajban akkor vagyok, ha kérdezik.

Ezt a főnevet sikerült az idők során olyan szintagmákba erőltetni, hogy ma már jelző nélkül gyanakvón pillantunk rá. Pedig eredetileg jó volt a sajtója. Valami nemes és emelkedett létezőre utalt. Ma már a jelző dönti el, hogy mit érzünk iránta.

Az is bonyolítja a helyzetet, hogy sokan valamely elvont luxusterméknek vélik, ami nélkül bárki jól megvan. Így vált aztán állandóan, de az újkor kezdetétől mindenképpen a mozgalmárok céltáblájává is. Ők ugyanis csontig meg vannak győződve arról, hogy ez a flancos fölösleg – a kultúra – a legkönnyebben változtatható eleme az identitásunknak. Ha tehát minimális erőfeszítéssel – vélik ők – eltüntetjük ebből a jelzős szerkezetből például hogy magyar kultúra a jelzőt, akkor ezt nekünk tetsző módon helyettesítve létrehozhatunk valamely kedvünk szerint való új embert is, mondjuk a világ proletárjai egyesülésének remek, új legóelemét, vagy frissebben, a woke-kultúra révén bármit, ami nekünk szolgál. S tekintve hát, hogy a ma ünnepelt jelenség szintagmája egyik tagjával egy bonyolult érzelmi identitást, egy különös, ezer szállal összefűzött közösséghez való tartozást jelöl, nos ennek a lecserélése egy másikra némelykor némelyeknek rendkívül célszerűnek látszik. Átéltük már, és gyakorta ma is átéljük ezen igyekezetek hevét és azt a kellemetlen gyomortájéki érzést, amit ez kiváltani szokott, de – szerencsére – a kudarcait is.
Azok ugyanis, akik a nemzeti kultúrákban potenciális zsákmányukat látták és látják, felületes körülpillantásuk okán valamit végzetesen félreértenek. A kultúrát – s ezen belül a nemzeti kultúrákat – a divattal és a gasztronómiával vélik analógnak. E két utóbbi alaptermészete a változékonyság, s így a változtató beavatkozás e tereken üdvös cselekedet. De nem veszik észre, hogy ez csak a felület ott is. Ami a szubsztanciájukat adó jelenség, nevezetesen, hogy az embernek öltözködnie és táplálkoznia kell, megváltoztathatatlan létszükséglet. Mint ahogy embervoltunk ki nem iktatható komponense az igény, hogy a lélekben hozzánk hasonlók közösségéhez való ragaszkodásunkat átélhessük és kifejezhessük.
Ezen alapvető létszükségletünk kielégítése során érzelmeink és cselekedeteink felszínén néha furcsa hullámzások, sajátságos fénytörések is megjelennek, akár a ruházkodásban a divat bizarrériái, vagy a táplálkozásban az ínyencek bizarr fantazmagóriái, az ne tévesszen meg senkit. A költő pontosan fogalmaz: „fecseg a felszín, hallgat a mély”.

Ám, mint a szerves élet minden jelensége, önazonosságunk és nemzeti kultúránk összefüggése is rejt néha furcsa, mágikus titkokat. Lénárd Sándor kései könyvében olvasom, hogy egy brazíliai nagyvárosban élő, idősebb francia hölgy panaszkodik: idegennek érzi a dél-amerikai környezetet, lelkileg sehogysem sikerül beilleszkednie. Valahogy így indokolja: évtizedeken át éltem a párizsi operaháztól öt percre, képzelhető, hogy ez mennyire hiányzik. Lénárd együttérzőn megjegyzi, hogy bizonyára gyakran látogatta a jeles intézményt. Amire a hölgy tisztázza, hogy sohasem járt az operába, ez nem az ő műfaja. Lénárd a groteszk paradoxonnak kijáró derűvel meséli el ezt az anekdotát, de szemmel láthatóan megérti a hölgyet. Így vagyok ezzel én is: megnevettet a história, de elkerülhetetlenül belegondolok: kicsoda az közülünk, emberek, aki birtokba tudta venni annak az örökségnek a teljességét, mely identitásának szilárdságát adja. És az ellenpélda is helyben van a viccesnek ható történetben. Maga Lénárd Sándor az: életének csak röpke töredékét élte magyar környezetben, öt nyelven is írt eredeti módon és sikert aratva. Anyanyelven írt szövegei olvastán ámulva látjuk, érezzük, hogy mennyire a miénk, hogy mennyire magyar.
Jóindulattal jelezném tehát a jelzőcserélgető szándékú mozgalmároknak, hogy végtelen túlerővel, az emberi természettel próbálnak ujjat húzni. Szerintem reménytelenül.

*

Amikor 1823. január 22-én Kölcsey Ferenc felbecsülhetetlen értékű és volumenű örökségünkhöz hozzáadta a himnuszt, Isten áldását kérve kivétel nélkül mindannyiunkra, akik ezen a hagyatékon osztozunk, különös, mágikus gesztust tett.

Vannak, akik e gesztus kétszáz év után való ünneppé avatását közönnyel szemlélik: a kopottas közélet rutin dolgai közé sorolják. Magam azért nem tudom őket megérteni, mert az erdélyi magyarok azon – mostmár gyorsan fogyatkozó – nemzedékéhez tartozom, amelyik átélte a nemzet létének egyik mélypontját, egy idegen sovén, parancsuralmi rendet, mely ezt a himnuszt tilalmassá és büntetendővé tette. A mi elevenen élő emlékeink közül való jelesen az, ahogy az erdélyi családok tízezrei várják a sorra érkező esztendők első napjának ottani első óráját: „a magyar éjfélt”, hogy recsegő, el-elhalkuló rádióikon egy kórus hangján hallják az üzenetet: ne csüggedjetek, gazdagok vagytok! Hatalmas és egyre gyarapodó vagyont örököltetek.