A korán jött tavasz és az ezzel járó ifjonti mozgékonyság ismét eszünkbe juttatja, hogy baj van velünk. Állandóan és visszatérően baj van velünk, s ennek tüneteit még ünnepeljük is. Az van ugyanis, hogy krónikusan alkalmatlanok vagyunk a birodalmakba való integrálódásra. Mindegyre eluralkodik rajtunk az a gyanú, hogy magyarra fordítva az integrálódás beolvadást jelent. És bár nem mi, hanem globálisabb érvényű koponyák gondolták úgy, hogy létezni annyi, mint különbözni, mi ezt nagyon komolyan vettük. Ebből lett aztán a nagy baj 1848-ban is, 1956-ban is, majd kisebb-nagyobb bajok még sokszor. A tizenkilencedik századi hepciáskodásunk miatt a Habsburg Birodalom meg a cár atyuska impériuma haragudott nagyon, a huszadik századi zajos okvetetlenkedésünk a nagy szovjet birodalomnak és számos csatolmányának őszinte és nagyon tevékeny haragját váltotta ki.
Lássuk be azonban, hogy a bennünk ma is lappangó lázat azért a huszonegyedik század kisebb-nagyobb birodalmai sokkal szelídebb módszerekkel kezelik: nem jön sem a dsidás kozák, sem a tank. Úgyhogy akár ünnepelhetjük is devianciánkat. Legfeljebb némi rosszalló pillantást, ajakbiggyesztést, kellemetlen jelzőt könyvelhetünk el, ha feltűzzük kokárdáinkat és emlegetjük a márciusi ifjakat. Az utóbbi jelzős szerkezetről – ezt a magamfajta aggastyánok is beláthatják – pregnánsan érzik az avíttság. Új szavak vannak már, új köntöst öltött a valóság. Mára kiderült: eddig pontatlanul határoztuk meg, hogy mi is volt Petőfi szerepe korának társadalmában. Hát ma már tudjuk: influenszer volt a társaival együtt. Olyan személy tehát, aki képes mások – sokak – befolyásolására. Például úgy, hogy megfogalmaz tizenkét pontot: „Mit kíván a magyar nemzet?” – ugyebár? Ám ezzel a kérdező címmel is baj van, mégpedig az alanya okán. Baj van ezzel a fogalommal. Valahogy el kellene kerülni. A belőle képzett jelzőt például ma már, aki ad magára valamit, így írja: nemzethy. Ez annyira eredeti, annyira szellemes. (Meg hát ugye értjük: kapcsolódik a témánkhoz is. Nyilván egy bizonyos Bottyán helységből származó család kivagyi leszármazottjának paródiás leleplezése ez: képes volt így írni a nevét: Batthyány. Nahát, intézkedtek is a birodalmi sógorok elég határozottan.)
Szóval erről a nemzetről nekünk már a múlt század ötvenes, hatvanas éveiben megmagyarázták, hogy úgynevezett történelmi kategória: kezdetben nem is volt, s később majd eltűnik. Igaz, hogy akik eleinte ezt az eltűnést siettetni látszottak, később már inkább csak miránk nézve látták sorsszerűnek, kivált, ha kisebbségben voltunk. Gyanúnk szerint itt van a kutya elásva.
Nézegetjük a térképet – ó, nem a világét, azt már nem is tudjuk áttekinteni –, csak Európát, s látjuk, hogy mennyi rajta a különös földrajzi név. Ezek mintha valamiféle, az őket körülvevő többségtől különböző népességre utalnának. Némileg elszoruló torokkal konstatálhatjuk, hogy az évszázadok során tőlünk nem is olyan messze (szinte mondhatnánk: a szemünk láttára) lezajlott némi sikeres integráció. És hát nehezen tudjuk elhessegetni a felgomolygó kérdést, hogy folytatódik-e még ez a folyamat, és ha igen, mi lesz benne a mi szerepünk.
Úgy tűnhet, vannak, akik szívesen elébe szaladnának ennek az interaktív áramlatnak, igaz, bizonyos határok között. Ez méretfüggő. Akik úgy vélik, hogy a soron következő struggle for life disztribúciójában számukra a nagy hal szerepe jut, sokkal bizakodóbbak. Akik esetében a méret (azaz a létszám) még kétségeket hagy, azok vigyázó szemüket a múltban nagy sikerrel integráló példaképeikre vetik. Bár egy ideje mintha azt látnánk, hogy nem figyelnek igazán oda. Épp a lényeg sikkad el a szemük előtt: a példakép türelmesebb volt, többet bízott az időre, és nem kotyogta el, ha kellett, ha nem, a preferenciáit.
Ami engem illet, erősödik bennem a meggyőződés (mert hálistennek nem vagyok történész, szakmám közelebb áll az influenszerséghez, mint a tudományhoz, ezért azt sejtek és mondok, amit akarok), hogy a nagyra nőtt nemzetállamok türelme és diszkréciója a magyarázat a sikeres homogenizációra. (Jaj de szép szó! Valahonnan ismerős.) Mert – szerintem – ha valamikor, mondjuk a kései Valois-k korában egy mértékadó francia államférfiúnak lett volna annyi inspirációja, mint némely közeli ország mai csúcsvezetőjének, hogy azt mondja: felejtsük már el az olyan ostobaságokat, mint Bretagne meg Normandia, akkor ma Brestben bretonul, Rouenban normannul beszélnének.
Mert ilyen az emberi természet, nincs ebben semmi magyarosch.
Valahol itt lappang viszontagságos megmaradásunk titka.
Feltörekvő, gyarapodó, új influenszernemzedékünknek üzenem márciusi ünnepünk apropóján: ne féljenek tanulni tizenkilencedik századi elődeik példájából! Vegyék azt is észre, hogy ha valóban van komoly tétje annak, amiért szót emelnek és amire buzdítanak, akkor ténykedésüket nem egészen biztos, hogy kívülről is bátorító pillantásokkal követik. Sőt. Ha nem is szerveznek az ünnep táján kevéssé barátságos hadgyakorlatot éppen mindenütt, a remek hangulatú birodalmi követségi fogadás például elmaradhat.
Mert ez az ünnep mégiscsak a miénk, de bizony mindannyiunké.
