2021. március 08., 01:40
Olyan magyar asszonyok portréit mutatjuk be, akiknek sorsa inspiráló lehet ma is. Fontos emlékezni és emlékeztetni arra, hogy számos olyan híres és kevésbé ismert nő élt, akik bátorságuk, kitartásuk és emberi tartásuk miatt példaképeink lehetnek. Most csak négyet nevezünk meg közülük, pedig sokak története volna méltó arra, hogy újra és újra elmeséljük.
Nemes Fekete Edit: Ülő lányok virággal – Fotó: Molnár Edvárd
Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola
(Kolozsvár, 1876 – Kolozsvár, 1948)
Semmi kétség: a legizgalmasabb erdélyi nagyasszony, egyszersmind az utolsó is. Erdélyi földbirtokos családból származott, és már kislány korában más volt, mint a többi úrilány: csak okos és izgalmas barátnői voltak, akikkel színműveket adott elő, de olyan élethűen, hogy a parasztgyermekek elsírták magukat.
Tizenhét éves volt, amikor találkozott Bánffy Miklóssal, aki akkor nemcsak Erdély leggazdagabb és leghatalmasabb földbirtokosa volt, hanem minden bizonnyal a legtehetségesebb is. Első látásra beleszeretett Karolába, és az Erdély-trilógia főhősnőjévé tette: ő a regényben Milóth Adrienne, a fékezhetetlen, vad és ellenállhatatlan.
Olyan szerelem volt kettejük között, melyet talán nem is akartak beteljesíteni, de egy életen át tartott. Frigyüket Bánffy apja akadályozta meg, túlságosan „felhajtásosnak” találta a lányt. Karola ezért hozzáment báró Bornemissza Elemérhez, akivel nem volt túl boldog, viszont szabad lehetett, és ezt ki is használta.
Nem volt az az otthon unatkozó háziasszonyfajta. Ő volt az első magyar nő, aki repült, mikor Blériot, a repülés egyik úttörője 1912-ben Budapesten járt. Készített egy film- szkeccset Az apacsnő szerelme címen, amelyben az erdélyi arisztokraták játszották a főszerepet. Valóságos intézmény volt ő Kolozsváron, nélküle a fű sem nőtt – írták a kortársak.
Nemcsak anyagilag támogatta a művészeket, hanem az első olvasójuk, szemrevételezőjük is volt, s ők egytől egyig fülig szerelmesek voltak belé. A kisfia halála után elköltözött a férjétől, és megszervezte a Trianon utáni talajvesztettségben az erdélyi művészeti újjászületést Kemény Jánossal, a marosvécsi kastély urával és feleségével, Auguszta Patonnal együtt. A marosvécsi Helikon-találkozók a grófok és népi írók, bohémek és halálosan komoly nemzetmentők csodálatos, művészeti és emberi együttműködésévé nőtte ki magát, ennek köszönhetjük a transzszilvanizmust, vagyis az Erdélyt önálló kulturális közegként tekintő gondolkodást. Karola közel hetvenévesen még csecsemőket mentett ki az égő Nagyszebenből, házvezetőjévé fogadott egy postásgyilkos által teherbe ejtett és elhagyott asszonyt, aggmenhelyet alapított, majd mindenét a református egyházra hagyta, közte a receptfüzetét, melyben bár csak ételleírások vannak, mégsem csak szakácskönyv: mese az elveszett Tündérkertről.
Mikor 1948-ban meghalt, Bánffy Miklós – aki addigra már mindenét elvesztette – az utolsó pénzét vörös rózsákra költötte, teleszórta velük a sírját, a zuhogó esőben így búcsúzott a nőtől, akit egész életében szeretett.
Sass Flóra
(Nagyenyed, 1841 – Sandford Orleight Devon, 1916)
Sass Flóra történetéből előbb-utóbb biztosan készül majd hollywoodi film, mert ez maga a kaland, az isteni gondviselés és az okosság meséje.
Volt egyszer egy szőke, nemesi származású kislány, aki Erdély déli részén élt a családjával, egészen hétéves koráig, amikor is az 1848-as szabadságharc során fellázított románok rájuk törtek. Mindenkit megöltek. Ő csak azért maradt életben, mert egy román cseléd azt mondta, hogy a kicsi lány az ő gyermeke.
Ezután egy örmény család nevelte, akikkel Törökországba utazott, ott elkeveredett, és eladták rabszolgának. 1859-ben a balkáni vasútépítéseken dolgozó, előkelő, angol úr, Samuel Baker a Dunán a jég fogságába került, ezért kénytelen volt Vidin városában kiszállni. A város illegális rabszolgapiacán meglátta Flórát, akit azonnal kiváltott, és magával vitte. Arra gondolt, hogy mielőtt bemutatná a lányt a családjának, Afrikába utaznak – hadd legyen ideje Flórának rendesen elsajátítani az angol nyelvet –, az angol Királyi Földrajzi Társaság expedíciói nyomán elindult megkeresni a Nílus forrását, melyet eddig számos honfitársa eredménytelenül keresett. Bár az útjukon lázadással, csüggedéssel, mindenféle nehézséggel kellett megküzdeniük, az életük veszélyben volt, de Flóra rábeszélőképessége és talpraesettsége megmentette az expedíciót. Végül célhoz értek: 1864-ben felfedezték a Nílus egyik forrásául szolgáló Albert-tavat és a Murchison-vízesést.
A férjét lovaggá ütötték, ám az addigra már Lady Baker nevet viselő Sass Flórát nem fogadta Viktória királynő, csak mert egy darabig vadházasságban élt a férjével.
1889-ben ismét útnak indultak, ezúttal Szudán volt a cél, a Szuezi-csatorna megnyitása után Anglia a csatornától délre fekvő területeket szerette volna meghódítani, és megszüntetni a nílusi rabszolga-kereskedelmet.
Akárcsak az előző útjukról, ezúttal is Lady Baker, vagyis Sass Flóra vezetett naplót. Ezek a füzetek ma az angol földrajzi felfedezések legbecsesebb dokumentumai közé tartoznak, de aki olvassa őket, azt biztosan meghatja Flóra szeretetteljes hangja, amelyen a férjéről beszél. A füzetekben feljegyzett történetek a tudományos tényeken túl tele vannak vad lázadókkal, lelketlen rabszolgahajcsárokkal, ismeretlen bennszülöttek szokásaival.
A bennszülöttek a szép, szőke magyar asszonyt Myaduének, azaz Hajnalcsillagnak nevezték el, Sass Flóra szépsége és – ma már úgy mondanánk – páratlan kommunikációs képessége nemegyszer mentette meg az expedíció tagjainak az életét.
A terület felfedezése megtörtént, a rabszolgaság felszámolása nem, de Sass Flóra békességben élte le élete hátralévő éveit Devonshireben, ahol ma emlékháza van a házaspárnak. Sass Flóra munkásságát nemrég vaskos monográfiában dolgozta fel egy amerikai kutató, Anne Baker könyve Egy magyar nő felfedezők és rabszolgák között 1870–1873 címmel jelent meg. Az 1987-ben kiadott könyvben olvashatunk részleteket Sass Flóra naplójából.
Dr. Hugonnai Vilma
(Nagytétény, 1847 – Budapest, 1922)
Az első magyar diplomás nő, akinek egész élete harc volt azért, hogy a nők tanulhassanak. Ma Magyarországon a diplomások közel hetven százaléka nő, és ezt neki is köszönhetjük.
Bár grófi családba született, és igazán gondos nevelést kapott, tizennyolc évesen – ahogy az akkoriban szokás volt – férjhez ment Szilassy György földbirtokoshoz, és szült három gyereket.
1872-ben a férje felolvasott neki egy újságcikket, melyben azt írták, hogy a zürichi egyetemre nők is beiratkozhatnak. Másnap csomagolt, bár sem a férjétől, sem az apjától nem kapott ehhez anyagi támogatást, és a gyermekeit is itthon kellett hagynia.
Keményen dolgozott az egyetem mellett, végül 1879-ben orvossá avatták. Hazatérte után Trefort Ágoston kultuszminiszter megtagadta a diplomája honosítását, azzal az indokkal, hogy nincs érettségije, majd miután a grófnő letette az érettségit (Magyarországon a második nőként), azzal utasította el, hogy ha engedné, hogy a nők megjelenjenek a tudományos pályákon, felforgatnák az államot.
Hugonnai Vilma nem csüggedt, elvégezte a bábaképzőt, és ettől fogva szülésznőként dolgozott, egyedül tartotta el magát és a fiát. Házassága ugyanis felbomlott, ám második férje, Wartha Vince – a Zsolnay kerámiák eozinfestékének feltalálója – nagy szeretettel támogatta a törekvéseit és a nők egyenjogúsításáért folytatott harcát.
Amikor aztán 1895-ben a magyar kormány is lehetővé tette, hogy a nők beiratkozzanak az egyetemre, azonnal benyújtotta ismét a honosítási kérelmét, melyet két évtizeddel a diplomája megszerzése után – három szigorlat letételéhez kötve – végre megkapott. Így aztán ötvenévesen kiírhatta a rendelőjére: Hugonnai Vilma orvos.
Számos publikációja jelent meg a nők és a kisgyermekek gyógyításával kapcsolatban, leghíresebb könyve a Nő mint háziorvos címet viseli. Hatvanhét évesen, látva, mekkora szükség van a fronton orvosokra, átképezte magát katonaorvossá.
Egész életét a nők tanulásáért való harcnak szentelte, nézeteit a Nőmozgalom Magyarországon című könyvben írta meg. Amikor a feminista szót szitokszóként használjuk, gondoljunk Hugonnai Vilma doktornőre, aki évtizedeken át gyógyította a legelesettebbeket, segített a szüléseknél, és utat nyitott a lányok felemelkedésének.
Bányai Júlia
(Vízakna, 1824 – Kairó, 1883)
Ha előbb azt írtam, hogy Sass Flóra története filmfeldolgozás után kiált, akkor Bányai Júlia élete egy egész sorozatot megérne.
Adva van egy szépséges erdélyi leányka, egy sóbányász lánya, aki műlovarnőnek szegődik Bécsben. Megismerkedik egy Sárossy Gyula nevű ügyvéddel, hozzá is megy, csak a férj korán meghal.
A lány továbbra is a cirkuszban dolgozik, de ekkor már 1848 tavaszán járunk, és Európán átzúgnak forradalmai. Az édes kis lovarnő Erdélybe utazik, hogy csatlakozhasson hazája fegyveres védelmezőihez. Nincs egyedül, Kolozsváron már egy valóságos női hadsereg gyülekezik, a honleányok önkéntes felderítő zászlóaljat kívántak létrehozni, ám Csány László kormánybiztos rendeleti úton feloszlatta őket. De ezeket a fehérnépeket nem olyan fából faragták, hogy csak úgy hazaoldalogjanak. Fogták magukat, és férfiruhában csatlakoztak a honvédekhez. Álljon itt néhányuk neve: Nyári Mária, Szentpáli Janka, Jagelló Apollónia, Csizmárovits Mária, Pfiffner Paulina vagy a később operettfőhősként ismertté vált Mária főhadnagy, azaz Lebstück Mária.
A mi Júliánk nagy estéje az volt, amikor a bevonuló oroszok előtt francia műlovarnőként fellépett, elbűvölte az urakat, akik pezsgőt ittak a cipőjéből, majd a „francia hölgy” immár Sárossy Gyula hadnagyként jelentette Bemnek az orosz csapatok állását, de ez már csak a történet vége. Előbb elfogott tizenkét élelmiszerrel teli osztrák szekeret Zalatnánál, lefülelt egy osztrák kémet, és sebesülést szerzett egy összecsapásban. Mindezt az elhunyt férje nevén, de olyan sikeresen, hogy a századosságig vitte.
A fegyverletétel után a többi e- migránssal Törökországba menekült, bár még többször visszaszökött Magyarországra röplapokat osztogatni.
Ismét férjhez ment – hiszen még csak a húszas éveiben járt – Matta Edéhez, aki szintén a szabadságharc századosa volt. Kairóban vendéglőt nyitottak A Fáraóhoz névvel, a kiegyezés után rendszeresen hazalátogattak. Minden idők legbátrabb műlovarnőjét Egyiptomban temették el.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. március 8-i számában)
