Farkas Jenő: A leányfalui Ravasz László-központ avatóünnepségén

Az intézményegyüttes hatalmas parkjában tartott ünnepélyes megnyitón Ravasz László szülővárosának képviseletében fellépett a Bánffyhunyadi Református Kórus. Az ünnepi szónokok közül Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke kiemelte, hogy Ravasz Lászlót „Erdély, pontosabban a Székelyföld adta a keresztény kultúra magyarországi követének.” Otthonról hozta a mintegy három évtizedes püspöki szolgálatát meghatározó hitet és családi mintákat. Igehirdetői munkássága ma is példakép az ifjú teológusoknak: „Módszere az volt, hogy odahajolt egészen közel a hallgatóihoz, kézen fogta, sőt átkarolta és úgy vezette el őket páratlan gyöngédséggel az ihletett imádságokhoz.” Amikor 1921-ben a kolozsvári teológia egyetemi tanára, Ravasz László elindult Budapest felé, hogy lelkésszé és püspökké válasszák, „behúzta maga mögött azt az ajtót, melynek csak az erdélyi oldalán van kilincs, mert az erdélyi társadalom megbocsát ugyan a távozónak, de vissza nem fogadja” – jelentette ki Kató Béla püspök, ahogy 1940 után, Makkai Sándort sem látta szívesen. Mindezek ellenére Ravasz Lászlónak sikerült elfogadtatnia magát otthon is.
„Az erdélyi lélek tulajdonképpen történelmi termék. Évszázadok históriája, vére, szenvedése, akarása és csalódása párolódott le azzá a finom szesszé, mámorító és zamatos spiritusszá, amit erdélyi léleknek nevezünk” – írja 1921-ben Ravasz László Bethlen Gábor és az erdélyi lélek című írásában (Gondolatok, 1921) Talán Ravasz erdélyisége is „benne van a meg nem értettségében. Mélyen benne élt, hogy a kompromisszumok, és a realitások mentén kell haladnia, úgy, hogy igazodjunk, de ne sodródjunk. Ez nehéz út” (Szekér Nóra).

Továbbá Balog Zoltán, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke, a zsinat lelkészi elnöke beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy Ravasz László „…nagyságában és életének tragikumában megtestesítette mindazt, ami a Kárpát-medence magyarságában erő, gondolat és szeretet. Minden, amit véghezvitt, ebből a televényből nőtt ki, benne gyümölcsöt termett ezer év magyar története, de kétezer év kereszténysége is, sőt négyezer év ószövetségi hagyománya, miközben klasszikus műveltsége felismerte a mi magyar életünkben is az egyetemesen emberit, annak legmélyebbre nyúló gyökereit.” Ő volt az, aki minden beszédében, igehirdetésében, szónoklatában azt a meggyőződést közvetítette, hogy „vagyunk valakik, magyarok, nem is akárkik”.

Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter a püspök egyháztörténeti jelentőségét hangsúlyozta: „Ahogy ő állta a harcot, nemcsak minden református és minden keresztyén, de minden magyar számára jelenthet példát… Rádiós istentiszteleteivel a kor legmodernebb tömegtájékoztatási eszközét állította az evangelizáció szolgálatába. Egyházkormányzói teljesítménye, embersége, a kommunizmussal való szembenállása, egyedülálló teológiai tudása, az egységes magyar nemzet iránti elkötelezettsége, szónoki képessége, páratlan műveltsége és a legnehezebb pillanatokban is reményt adó hite emelte a huszadik századi magyar egyháztörténet legnagyobbjainak sorába.”

Hogy mennyire helytállók ezek a gondolatok, íme néhány kortárs író véleménye, ami még árnyaltabbá teszi a Ravasz-életmű recepcióját. Az erdélyi költő, Reményik Sándor Ravasz Lászlónak ajánlott Meteorkő című versében a püspököt meteorkőnek, túlvilági nagykövetnek, ős-csillaghatalmasságnak nevezi. Kortársai közül is kevesen mérték föl a püspök rendkívüli egyházszervezői és szellemi képességeit, aki „S most hirdeti / Méltóságosan és idegenül, / Hogy van még hatalom / A földi élet gőzkörén felül”.
Szerb Antal 1935-ös Magyar irodalomtörténetében Ravasz Lászlóról, „a kálvinizmus szellemi vezéréről” értekezik: „aki ébren és teljes intenzitásban [akarja] megtartani a magyar kálvinizmus kulturális hivatását, belső frigyét az irodalommal, a filozófiával, mindennel, ami szellem és magyar.” A püspök „ugyanolyan mértékben literátor, mint igehirdető” – írja Szerb Antal. Talán az sem véletlen, hogy az új Ravasz-központ Leányfaluban, a Móricz Zsigmond út 124. szám alatt található, hiszen Ravasz és Móricz közeli barátok voltak. 1942-ben az írót a püspök temette el, aki az Emlékezéseimben barátjáról ezt írja: „Ma is a legnagyobb valóságábrázolónak tartom európai viszonylatban is.”

Érdemes ide kilátogatni és megnézni az intézményegyüttest. Az emlékházban látható az egykori püspök, a Kárpát-medencei reformátusság talán legnagyobb hatású közéleti személyiségének az életútját és munkásságát bemutató kiállítást. A terem festett kazettás mennyezetét Gaál János készítette, aki a püspök tiszteletére kalotaszegi mintákkal díszítette.

Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet, 1935
„Az egyházi életen belül ezekben az években emelkedett már ki Ravasz László alakja, aki a következő évtizedben lett a kálvinizmus szellemi vezérévé. Ravasz László, mint a nagy anglikán papok, ugyanolyan mértékben literátor, mint igehirdető. Mélységes irodalmi kultúra hatja át beszédeit, filozófiai műveit és irodalomtörténeti essayit. Számára a művészi szépség elsőrendű élmény. „A szépség nagy ráadás a világban”, mondja, ,,szent örömszerzés, diadalmas kiengesztelődés, egy boldog Isten boldog tékozlása, ingyen ajándék, a legkedvesebbeknek szánva”. Nem megújítani akarja egyházát, hanem ébren és teljes intenzitásban megtartani a magyar kálvinizmus kultúrális hivatását, belső frigyét az irodalommal, a filozófiával, mindennel, ami szellem és magyar. Stílusában Prohászkával rokon, de Prohászka lázas átlelkesültségét nála a szellem derűje, fegyelmezettsége helyettesíti, és az érzelmek szláv csapongását valami egységes magyar melankólia.”