

Néhány napja a II. kerületi Csalogány utca 3/C alatti lakóház homlokzatán emléktáblát helyeztek el Papp Tibor (1938–2018) József Attila-díjas költő, vizuális művész, számítógépes irodalom úttörője, műfordító, tipográfus, szerkesztő, a magyar és francia avantgárd kiemelkedő képviselője emlékére. A Képes Gábor író és Őrsi Gergely II. kerületi polgármester kezdeményezésére elkészült emléktábla Fáskerti István, az ismert szobrászművész és kőszobrász alkotása, mely Budapest egyik legszebb emlékeztető táblája a műfajban. Érdemes elsétálni a Vízivárosba és megnézni ezt a méreteiben is figyelemre méltó művészi márványlapot, amelyen Papp Tibor térképversének egy részlete látható. Most már valóban „térverssé” vált, mint ahogy maga Papp Tibor is nevezte térképverseit. Legélesebb emlékem a hat éve elhunyt Papp Tiborról az, ahogyan átszellemült sámánként kongta-bongta a Pogány ritmusok című hangversét, frenetikus hangulatot keltve a jelenlévőkben:
„…zene zúg zene bőg / tűz ég puha tűz
vad zene zúg bőg / dob – – –
dob – – – / dob dob dob zene
dob – – – / kürt szól duda szól
síp szól duda szól / duda szól kürt szól
síp szól húr peng / bong zsong buja hang…”


A szerző szerint ez a vers 1956 és 1960 között érlelődött benne, amikor egyetemi hallgatóként francia irodalmi lapot szerkesztett Liège-ben, de a francia nyelv árnyalt ismeretének hiánya keltette feszültség sajátos léttapasztalattá vált. A „belső zümmögésből”, a rövid egységekből összeállt sorok „hangos megnyilvánulása” zeneszerű hangversként hatott barátaira és kollégáira. Ebből született 1964-ben, a költő első kötetében, a Sánta vasárnapban megjelent Pogány ritmusok című hangvers, melyet az 1982-es olasz hangköltészeti antológia kísérő szövege szerint „a struktúrák lebontása révén a szerző a nyelvi kommunikáció elveit bontja vissza alkotó elmeire, hangzása Bartók zenéjéhez hasonlít. Íme az 1960-as évek közepétől Papp Tibor a dekonstrukcióra épülő kísérletezés híve. Hiszen a dekonstrukció, a lebontás által feltárt ellentmondások lehetőséget teremtettek az új értelmezések és konstrukciók kialakítására. A régi rendszerek és kategóriák lebontása után számára megnyílt az új értelmezések és jelentések kutatásának a lehetősége. Ennek a felismerésnek köszönhetően, Kassák után, az 1970-es években a magyar kísérletező avantgárd ‒ Papp Tibor és a műhelyesek révén ‒ szinkronba került az európai avantgárddal. Ugyanakkor az 1962-en alapított párizsi Magyar Műhely hatására hallatlan pezsgés indult el az egyetemes magyar irodalomban: Weöres Sándor Tűzkút című verseskötete a párizsi lap gondozásában látott napvilágot 1964 elején, három hónappal a hazai megjelenése előtt, itt látnak napvilágot Esterházy Péter első novellája, az elhallgatott és fiatal magyar írók prózái, versei és cikkei. Az ausztriai hadesdorfi és franciaországi Marly-le-Roy-i Magyar Műhely-találkozókon nagyszámú hazai, erdélyi, felvidéki és délvidéki író vett részt, együtt a hivatalos küldöttséggel érkezett otthoni főcenzorokkal.


Papp Tibor kétnyelvű életműve páratlanul sokrétű. Nemzetközi hírnevét vizuális költeményei, számítógéppel generált versei (Disztichon Alfa. Első magyar versgenerátor, 1994) és hang- és képversei, órakölteményei, logo-mandalái alapozták meg (lásd Vendégszövegek ]n] című, közel nyolcszáz oldalas gyűjteményes kiadást, 2003). Írt hagyományos verset, novellát és regényt. 1985-től állandó résztvevője és szervezője a francia nemzetközi vizuális költészeti kiállításoknak és performanszoknak. A vizuális költészet és a számítógépes versgenerátor egyik elméleti megalapozója (lásd a négy kötetnyi Avantgárd szemmel írásait). A Magyar Elektronikus Könyvtár https://mek.oszk.hu/11700/11744/ oldalán olvasható a Disztichon Alfa, amely automatikusan generált 16 billió magyar nyelvű disztichont tartalmaz.
Philippe Bootz, a Paris VIII. számítógépes irodalom tanszékének docense, Papp Tibor közeli munkatársa írja róla: „Nélküle… kétségkívül nem erősödött volna meg az 1990–2000-es évek programozott költészetének francia identitása sem…” (Az interneten követhető Ph. Bootz és Al. Gherban Poésie numérique: In Memoriam Papp Tibor című egyórás videója).
Túl nagy az ökológiai lábnyomod. Te egy baromi nagy ökológiai lábnyom vagy, agyontaposod a szeretteidet.
- Na, jól van, széndioxidot lélegzek ki, azt is hagyjam abba? Az lenne az abszolút „zero waste”.
- Ha jól látom, Magyarországról posztolsz. Akkor fehér vagy, ráadásul profilképed alapján férfi is - tehát a legbűnösebb lény a Földön. Szóval nem lenne kár érted.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.
Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.
Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.