Farkas Wellmann Endre: A fehéregyházi Petőfi-kultusz és Gelu Păteanu

Még mindig az lehet az érzése a magyar kultúrafogyasztónak, hogy Petőfi eltűnésének helyszíne, a Segesvár melletti Fehéregyháza és az ott található emlékhelyek méltatlanul kevés figyelmet kapnak. Pedig… Ha vannak Erdély-szerte igazán szimbolikus helyszínek, akkor Fehéregyháza méltán kiemelkedik közülük: a rendszerváltást megelőző évtizedekben is a térség identitásformáló és megőrző eseményeinek helyszínét jelentő falu és lelkes lakói nem kis feladatot és még nagyobb kockázatot vállaltak Petőfi emlékének ébrentartásával, amely évente két rendezvényre is összegyűjtötte a környék értelmiségét. Egyfajta szellemi műhely volt ez: az emlékezés apropóján összegyűlt emberek így kaptak lehetőséget a találkozásra abban a korszakban, amelyben a gyülekezési jog is épp olyan módon volt megcsonkítva, mint az emberi jogok általában. Külön érdekesség, hogy e korszak utolsó évtizedében a fehéregyházi megemlékezések egyik nagy lelkesítője egy Gelu Păteanu nevű igen kiváló román költő, műfordító volt, aki amellett, hogy tökéletesen és művészien beszélte a magyar nyelvet, a szabadság eszméjének is ritka elkötelezettje volt: a Petőfi-féle világszabadság gondolatát a legnagyobb hitelességgel képviselte. Épp az első szabadon megünnepelt március 15-e miatt kellett aztán végérvényesen elhagynia Romániát, amit emelt fővel, elvei mellett kiállva meg is tett. Gyalu bácsi – így ismerte mindenki, egyébként becenevét Kányádi Sándortól kapta – ma is él az egyre fogyatkozó kis közösség emlékezetében, története összefonódik a térség történetével, azoknak a törekvéseknek a históriájával, amely végtére épp az erdélyi magyarság megmaradásáról szól. A helyszínen a Petőfi-múzeum mostani igazgatójával, Szabó Józseffel beszélgettem, aki még élő szemtanúja a régi időknek és a helyi Petőfi-kultusz jelenlegi zászlóvivője.

– Gyalu bácsi valamikor ’79 végén érkezett Énlakára, tehát ez azt jelenti, hogy ő a 80-as évektől lehetett részese a fehéregyházi ünnepségeknek. Mit tudunk erről pontosabban?
– Én éppen egy hónapja tájt vettem fel a kapcsolatot a Gábos Dezső bácsi lányával, aki a szervező volt annak idején. A lányát, aki most Németországon tartózkodik, megkérdeztem erről, hiszen ugyanezt én is tudni szeretném. A kora nyolcvanas évek elején egy-egy ilyen Petőfi-ünnepségre készülve mindig úgy volt, hogy Gábos Dezső igyekezett valakit hozni, irodalmárt, költőt, bárkit a kortárs magyar irodalomból, de ugyanakkor a román irodalom, a románság részéről is. És valaki, hanem éppen – a lánya szerint – Hajdú Győző mondta vissza utolsó héten a meghívást, majd Gábos Dezső ismeretségi köréből ő ajánlotta Gyalu bácsit, aki akkor már Énlakán volt.
– És elment oda meghívni őt?
– Igen. Ez a ’80-as évek elején, ’81-82-ben lehetett. Ő akkor megkereste, és Gyalu bácsi eljött az első ünnepségre. Hamarosan nemcsak Gábos Dezső barátja lett, hanem a falu magyarságának a barátja is, mert mindenkihez volt jó szava, szerettük.
– A régebbi beszédei megvannak valamilyen formában?
– Sajnos nincsenek, nem találtam. Pedig kutatom Gábos Dezső hagyatékát is. Viszont megfejtettem a talányt az 1990-es március 15-i beszédet illetően, ami a te könyvedben is benne van (2018-ban a Magyar PEN Club kiadásában jelent meg Gelu Păteanu Toldi-fordítása és az életéről szóló dokumentumkötete, a Gyalu, a spíler). Hiányos magnófelvételek készültek, elfelejtettem, elfelejtettük megfordítani a kazettákat, akik felvételt készítettünk diktafonnal. Ott azzal szakad meg a felvétel, hogy egy tizennégy soros verssel búcsúzik. Közben megtaláltam, most itt van nálam ez a szonett.

– Ugyancsak a 80-as évekhez kapcsolódva, a rendszerváltás előtt a környék magyarságát milyen mértékben fogta össze a fehéregyházi Petőfi-kultusz?
– Alapvetően nagy összetartó ereje volt, de attól is függött a rendezvények látogatottsága, hogy megengedték-e vagy milyen mértékben és formában engedték meg a megszervezésüket. Visszapörgetve az emlékeimet, akkor én líceumista voltam, úgy tűnik, hogy jobban megfogta az embereket Petőfi szellemisége, mint a rendszerváltás után. A rendszerváltás után olyan öt-hat évig tartott a lendület, mondjuk még dobott egyet rajta ’99-ben a szoboravatás, a 150 éves évforduló, de azért én az igazi lelkesedést a rendszerváltás előtti időkben éreztem. Akkor nem volt más, nem voltak fesztiválok a környéken, nem volt hova menni. Ez volt az igazán valamire való, ha épp megengedték, akkor idős, fiatal itt volt, itt emlékezett. Akkor még az ifjúságban megvolt a tisztelet érzése, szinte tolongtunk letenni azt a bizonyos koszorút, de mára sajnos már nem úgy van. Ifjakat nem látunk már az ünnepélyeinken, mert a nyár az már fesztivál mindenütt, és ez az ünnepség is nyár derekán van. Úgy érzem, hogy ami jobban összekovácsolt, az éppen a rendszer volt, a diktatúra. Volt olyan is, hogy ha nem engedték meg, akkor is megtartottuk az ünnepséget. Ilyen személyes élményem a ’88-as megszervezése. Szerintem más nemzet is úgy van vele – csak én erről tudok beszélni –, hogy ami megadatik, ami megvan, amiért nem kell már annyira küzdeni, az valahogy úgy eltávolodik időben tőlünk, már annyira nem érdekes. De ha tiltanák, ha most azt mondanák, hogy vége van, akkor tombolnánk, hogy miért?
– Sokfelől eljöttek ide, egész Székelyföldről.

– Nemcsak a falu ünnepe volt, hanem az egész környéket idehozták. Mostanság ez elmarad. Most azoknak, akik jönnek meg szeretnek itt lenni, a legtöbbjük anyaországi. Ahogy ők fogalmaznak, itt érzik magukat igazán magyarnak. Például a magyarországi testvértelepülésünk polgárai. Nem feltétlenül faluszinten testvértelepülések, hanem Petőfi miatt testvértelepülések, Kiskőrös, Kiskunfélegyháza, Sárospatak. Az ő delegációik szinte minden évben itt vannak.
– A rendszerváltás előtt mi volt a forgatókönyve egy ilyen ünnepségnek? Hogy nézett ki egy ilyen megemlékezés? Kezdjük az engedélyeztetéstől!
– A legnehezebb része az engedélyeztetés volt. Ezek az ünnepélyek akkor is már a tanító bácsi – mert mi így szoktuk megszólítani Gábos Dezső bácsit – kezében voltak. Neki már jó előre fel kellett vázolnia egy tervezetet az engedélyeztetés miatt. Ezek általában nem is annyira Petőfi-ünnepségnek mutatták be a rendezvényt, hanem – mivel július végén, augusztus elején volt – zenés irodalmi estként, a párt programjainak megvalósításaként, az augusztus 23-ra való készülődés egyik programpontjaként vázolták fel.
– Egy ilyen keret jót tett az ügynek, gondolom.
– Igen, hisz akkor ezen belül Petőfi-ünnepélyt lehetett szervezni. Ezt így nagyon ügyesen, nagyon szépen megoldották, így lehetett. Az engedélyezéssel az volt, hogy sose tudtuk, min múlik, engedik vagy nem. Ha megengedték, volt olyan, hogy csak a helyi művelődési otthonban engedték, tényleg egy est formájában, de aztán abból reggelig tartó bál lett. Gyalu bácsinak abban volt nagy szerepe, hogy a ránk állított secusokat itassa, ellegyen velük, hogy mi, a fiatalok, tudjunk mulatni reggelig, mert az nem bál, ami éjfélig tart. De voltak olyan ünnepségek is, amelyeken megengedték a felvonulást: vannak emlékeim, hogy a három nemzetiség – a román, a magyar és a szász – népviseletben hozta a koszorút. Felváltva hoztak egy nagy koszorút, és itt letették. Persze volt az Ispán-kútnál is megemlékezés, de sose lehetett tudni, hogy melyiket engedik meg, melyiket nem. De volt, hogy mindkét helyszínt jóváhagyták. Olyankor itt csak egy megemlékezés volt, egy irodalmi-kulturális program, az tényleg zárt falak között volt, de annyian voltak, hogy nem lehetett egy tűt elejteni a művelődési otthonban. Ami szomorúbb, amit én is a katonaság után átéltem, az, hogy három éven át – vagyis ’85-ben, amikor még Gyalu bácsi is itt volt az utolsó rendszerváltás előtti ünnepségen – engedték, hogy készüljünk évről évre, aztán az utolsó pillanatban mindig lefújták. Emlékszem, a művelődési otthonban próbáltunk, szavalatokat, énekeket, és akkor egyszer csak bejött a tanító bácsi lehangoltan, hogy Marosról, a megyétől jött a hívás, hogy eddig volt. Nem kellett kérdezni az okát, nem lehetett.
– ’88-ban tehát nem lehetett megtartani?
– Nem. ’88-ban sem engedték meg, de kopjafát avattak egy, a háború idején szolgált református lelkésznek, aki az itteni temetőben van eltemetve, és a kopjafaavatás ürügye alatt összegyűlt vagy kétszáz ember, és egyúttal Petőfi-ünnepély is volt.
– Tehát a rendszerváltás előtt az utolsó ünnepély ’88-ban volt?
– Igen. ’89-ben nem is próbálkoztunk, már olyan volt a helyzet, hogy nem volt érdemes, és utána a ’90-es volt az első.
– De a ’90-es az egyik legmeghatározóbb volt. Azt hiszem, pont Gyalu bácsi beszéde miatt.
– Igen, ’90-től egyébként két ünnepünk van, legalábbis ezidáig ennyi volt. A március 15-i és a július végi, a csata évfordulóján. Gyalu bácsi már nem tudott eljönni az első júliusi ünnepségre sem, pedig nagyon készült rá. A beszéde miatt, amiről már szót ejtettünk.
– Kijelenthetjük, hogy a rendszerváltás előtt komoly ellenálló mozgalom bontakozott ki itt?
– Igen, igen, igen, igen. A ’88-as ünnephez kötődik egy személyes élményem. Lefújták az ünnepséget, huszonéves fiatalok voltunk. Nekünk az egyik probléma az volt, hogyha lefújták az ünnepséget, akkor lefújták a Petőfi-bált is, de ahhoz az ifjúság nagyon ragaszkodott. Akkor nem értettük, nem akartuk hinni. A tanító bácsi látta rajtunk, hogy hallgatólagosan elfogadtuk, de valamire készülünk. És egy vasárnapon, két hónappal az ünnepség előtt felküldött hozzám egy kislányt a szomszédjából – én irányítottam az ifjúságot akkoriban –, azzal a kéréssel, hogyha kimegyünk majd a kertbe, akkor ne szervezetten tegyük, ne csoportban. Abban már nem állíthatott meg senki, hogy látogatóként kijöjjünk. Persze, hogy ezt mi már megbeszéltük. Akkor én is egy-kettőhöz úgy szépen átsétáltam, elmondtam, szólj a többieknek is. És egy órán belül itt össze voltunk gyűlve. Én tudtam, hogy a szemközti házból filmeznek a secusok, mert láttam őket feljönni, kipakolni. De úgyis feljöttünk. És mit ad Isten? Ezek a padok elszórtabban voltak itt a parkban. Egyik leült ide, a másik oda. Egy fél óra múlva jött a tanító bácsi a kerékpárjával, ő sem tudta megállni, és arra már nem merek megesküdni, hogy az ő biztatására vagy spontán jött, hogy elkezdtünk szavalni. Egy gondolat bánt engemet. Föltámadott a tenger. Ki, melyiket. Nekem Petőfinek az utolsó levele volt, amit Júliához írt. Mind elmondtuk, amit csak tudtunk. Egyik szöveg innen, a másik onnan hangzott fel. Úgy is elmondtuk, tudva azt, hogy figyelnek és baj is lehet akár belőle, de vállaltuk. Most már szabad, ám nem vállaljuk annyira.
– A falunak a Petőfi-kultusz ténylegesen megélt hagyomány volt. A rendszerváltás után a helybéliekben sem maradt meg a régi lelkesedés?
– Egy részében megmaradt. Sajnos többnyire az idősebb korosztályban.