

– 36 éves vagyok, autószerelő – ezzel az egyszerű mondattal kezdődik a beszélgetésünk. – Amit most csinálok, amiben most élek, azt nem cserélném el semmivel, ha havi ötvenezer eurót kínálnának, akkor sem hagynám itt, amit eddig felépítettem. Itthon király életem van, megvalósítottam a gyermekkori álmomat, ami abból állt, hogy legyen egy saját szervizem.
– És miért Putriszerviz? Gondolom, hogy a kommentszekcióban levő beszólások ihlették a nevet.
– Pontosan. Még a legelején egy viszonylag új BMW-n végeztem egy kényesebb munkát, amiről videót is készítettem, majd valaki azt írta be alá, hogy egy ilyen putriba nem vinné be az autóját. Ez az autó is egy olyan problémával került hozzám, amit előttem már négy szerelő nem tudott megoldani.
– Amióta műhelyed van, azóta tiktokozol?
– Nagyjából igen. Úgy kezdődött, hogy az elején magam is sokszor kerestem segítséget az interneten egy-egy nagyon új gyártású autó javításához, és később arra gondoltam, hogyha a saját tapasztalataimat én is megosztom másokkal, azzal segíteni tudok azoknak, akik kevésbé jártasak az autószerelésben.


– És egyszer csak azon vetted észre magad, hogy te vagy a legnagyobb tiktoker Erdélyben? Mi a sikered titka? A lassan legendássá váló humorod?
– Lehet, hogy az is, de inkább az őszinteségem és a hozzáállásom a szakmához. Talán az is, hogy becsületes vagyok és nem verem át az embereket. Amióta ennyire népszerű vagyok a Tiktokon, többnyire olyan autókat hoznak hozzám, amiket mások nem tudnak megjavítani. Nekem eddig mindenkin sikerült segítenem. Az is a történethez tartozik, hogy olykor egy-egy szakmai sikerélmény fontosabb a pénznél is, egyszerűen csak azért, mert imádom, amit csinálok. Videóhívásokon és Tiktokon keresztül több mint 86 autót – csak eddig számoltam – sikerült megjavítanom a tulajdonos segítségével. Igyekszem jól, olcsón és gyorsan dolgozni, becsületes munkát végezni és garanciát vállalni rá. Az Isten is jobban segíti a becsületes embert. Engem becsületességre neveltek a szüleim, így élek.


– Láttam, hogy tanítani is szeretsz.
– Igen, ez is hozzám tartozik. Szeretek adni. Nagy megelégedéssel tölt el például az a múltkori eset, amikor egy nálam gyakorlatozó diák a vizsgáján olyan előadást tartott a vezérléscseréről, hogy a tanárai a csodájára jártak. Ez a témakör amúgy az egyik specialitásunk, rengeteg ilyet javítunk, amit mások elrontottak vagy rosszul próbáltak megoldani.
– A népszerűséggel arányosan, gondolom, az ellenségeskedők tábora is nőtt. Bizonyára rengeteg rosszindulatú és kioktató kommentet kaptál, sértő beszólásokat, cikizést. Azt gondolom, hogy az egyik erősséged az, hogy ezeket is humorral jó célra tudod fordítani, ezekből is jó poénok születnek.
– Én nem vagyok ellenséges senkivel, de amikor a kommentszekcióban lebüdösrománoznak, akkor szívem szerint valami nagyon csúnyát mondanék, ám mégsem teszem, ez valahogy nem engem jelentene, nem az én stílusom. Tudom, hogy a Tiktokot a tizenéves lányoktól az öreg hölgyekig mindenki pörgeti, és nem szeretném, ha úgy gondolnának rám, mint azokra, akik ugyanezen a felületen naphosszat ocsmánykodnak. Nem akarok egyetlen nézőmmel sem tiszteletlen lenni, ezért találtam ki a putris videók nyelvezetének egyik védjegyévé vált kifejezést, a karmantyút. Humoros és mégsem ocsmány, de ugyanúgy ki lehet fejezni vele erős tartalmakat, mint egy hétköznapibb, csúnyább szóval.


– Sokan azt gondolják, hogy szó szerint csodát teszel az autókkal. Ahogyan általában is, ha valamit nem tudunk megmagyarázni, azt csodának tekintjük. Gondolom, itt a hozzá nem értők rácsodálkozásáról van szó. De jó poénokat gyártottál ebből is.
– Ha már meglátták bennem a csodatévőt, kitaláltam, hogy Uri Geller szellemét fogom segítségül hívni, ne én legyek a parafenomén. Többen azt mondták, hogy a puszta jelenlétemmel megáldom az autókat és maguktól megjavulnak. Nos, én akkor kitaláltam, hogy villáskulcsból csinálok egy keresztet, és azzal áldom meg az autókat, vagyis az elvégzett munkát Uri Geller nevében. A követőim jókat szoktak röhögni ezen, de az is lehet, hogy titokban azért hisznek is benne…
– Hol kezdődik a Putriszerviz története?
– A gyermekkoromban. 6-7 éves lehettem, amikor édesapámtól kaptam egy egyszerű, tologatható műanyag autót. Akkoriban már volt távirányítós autó is, és az ötleten felbuzdulva nekiláttam átalakítani ilyenné az én autómat: kivágtam a tetejét, majd az édesanyám kazettás magnójából kiszerelt kis motorral, aminek a tengelyén egy ékszíjtárcsa is volt, befőttesgumival meghajtottam az autó kerekeit, mindezt úgy, hogy a motort egy hosszabb dróttal egy elemről tápláltam meg. Aztán rájöttem arra, hogy ha a polaritást felcserélem, az autó mozgása irányt változtat, azaz ha a drót szálait fordítva raktam az elemre, az autó hátrafelé ment. Igazából ezzel kezdődött, azóta is egyfolytában szerelek. Azt hiszem, így születtem és nem is tudnék élni a munkám nélkül. Később Magyarországon sokat dolgoztam gyümölcsösben, de többnyire ott is gépekkel. Jól ment a sorom, nagyon jól kerestem, egyfajta kicsifőnök lettem egy idő után. Akinél dolgoztam, többször is hívott vissza, nagy támogatást ígérve, hogy folytassuk a munkát. Nekem viszont a saját álmomat kellett megvalósítanom. Amikor nekikezdtünk mindennek a feleségemmel, nekem volt egy fél zsák ruhám, neki meg egy egész, aztán több mint egy évtized munka után nekiálltunk itthon megépíteni a házunkat és a szervizt, a putrisat. Ennyi munka után most jutottam el odáig, hogy új műhelyben gondolkodjak, már úton is van a projekt.


– Mit jelent neked az autó?
– Mindent, a munkától a szabadságig. Manapság autó nélkül senkik vagyunk. A mai világban ugyanannyira alapvető dolog az, hogy legyen jogosítványod, mint az, hogy legyen személyid. De az autózás a szabadságérzés egyik alapja is tud lenni, ahogyan a motorozás is. Ha elmegyek egy jót motorozni a hegyekbe, az akár két hétre is teljesen fel tud tölteni energiával. De ha elmegyek autózni a párommal, az is ugyanígy. El sem tudnám képzelni az életemet ezek nélkül.
– Az a tény, hogy egy autónak miden porcikáját ismered, befolyásol bármilyen szinten is a vezetésben?
– Igen, nekem ez egy többlet, ad egy kis plusz magabiztosságot.
– Osztod azt a véleményt, hogy az igazi nagy balesetekhez egynél több hibás kell?
– Nem, sajnos egyetlen hülye bőven elég, aki nem veszi figyelembe a záróvonalat, fáradtan ül a volánhoz, beláthatatlan helyeken előz vagy többet gondol magáról, mint amennyit tud. A legnagyobb balesetek mögött általában ezek a tényezők állnak.


– Szerinted Romániában tényleg másként vezetnek, mint Magyarországon?
– Teljesen más vérmérsékletűek az itt közlekedők. Romániában többnyire azt látod, hogy türelmetlenül, idegesen és agresszíven közlekednek, míg Magyarországon, de általában Európa többi részében is sokkal nyugodtabbak az emberek.
– Mi ennek az oka, ha már egy tömegjelenségről beszélünk?
– Talán egy egészségtelen nyájszellem, mindenki úgy vezet, ahogy azt a többiektől látja. Ha megfigyeled, egy záróvonal mellett elhaladó kocsisorban, ha egyvalaki kiáll előzni, akkor rögtön két-három másik is követi, de ha senki nem tesz ilyet, akkor a sor szabályosan halad. Az utak jellege is sok mindent befolyásol, az itteni, többnyire hegyvidéki jellegű utak más vezetési tudást követelnek meg, mint mondjuk az alföldi utak vagy az autópályák.
– Az autóvezetésben mit tartasz fontosnak, ha valakit vezetni tanítanál, akkor mi volna az első lecke nálad?
– A gyakorlati felkészítés után a forgalomban az, hogy legyünk tisztelettudóak, figyeljünk egymásra és segítsük egymást a közlekedésben.
A cikk megírásának pillanatában Ádám Ferencnek 164 700 követője van Tiktokon, tartalmait négymillióan kedvelik.
Túl nagy az ökológiai lábnyomod. Te egy baromi nagy ökológiai lábnyom vagy, agyontaposod a szeretteidet.
- Na, jól van, széndioxidot lélegzek ki, azt is hagyjam abba? Az lenne az abszolút „zero waste”.
- Ha jól látom, Magyarországról posztolsz. Akkor fehér vagy, ráadásul profilképed alapján férfi is - tehát a legbűnösebb lény a Földön. Szóval nem lenne kár érted.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.
Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.
Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.