Farkas Wellmann Endre: Az irodalom világnézet – év végi összegzés Juhász Annával

– Nehéz lépést tartani a számos rendezvénnyel és irodalmi eseménnyel, ami hétről hétre a nevedhez kapcsolódik. Miközben minden napra jut egy irodalmi téma és beszélgetés, mégsem kapkodósak a programok: minden est lehetőség a megérkezésre, az elmélyülésre – legalábbis a közönségnek. Te hogy vagy ezzel?

– Ez a jól megfogalmazott kettősség határozza meg az életemet. Néha úgy érzem magam, hogy egy felgyorsított film az életem: a szervezés, a sorozatok megvalósítása rengeteg feladattal jár. Egész nap pörög az irodám, de lehet, hogy épp úton vagyok, irodalomórán vagy szervezek: szeretek így élni, de van egy határ – a délután öt óra, amikor mindezt le kell tennem, hogy az esti fellépésre megérkezhessem lelkileg. Ilyenkor izgulok igazán, mert fontos, hogy jelen legyek minden rendezvényemen. Rutinból nem megy, akkor működik a varázslat, ha lélekben is ott vagyok. Ezen kell a legtöbbet dolgoznom, mert különben az egész semmit nem ér.

– A varázslathoz könyvek is kellenek. Mikor készülsz a fellépésekre? Banális kérdés, de a színpadi beszélgetéshez olvasni kell, ahhoz meg nyugalom kell.

– Úgy fogalmaznék: a kérdésfeltevéshez olvasni kell. Én alapvetően egy nagyon kíváncsi ember vagyok, ezért is ez a munkám, és jobbára ezért is olvasok. Majd mindennap kerítek időt a csendre, az olvasásra – nekem ez a töltekezés, és valóban, a munkám része. Tavaly sokat idéztem Pilinszky Jánost és a szemlélődést, a csendet, amire leginkább ő tanított meg. Idén Nemes Nagy Ágnessel foglalkoztam legtöbbet, ő azt mondta, az irodalom egzisztenciális átlényegülés, de leginkább:  „nem az olvasásról van szó. Hanem a csillapíthatatlan, eleven szellemi érdeklődésről, amelynek az olvasás, az ún. »műveltség« csak a mellékterméke”. Ebben hiszek én is.

– Ha már itt tartunk: a Nemes Nagy Ágnes-centenárium itthon és külföldön is zajlott. Kiállítás, könyv, séta, utazás, irodalmi est, rendhagyó irodalomóra – mit terveztél év elején és hova jutottál el?

– A kezdeti tervek akár egy-két hónap alatt bővülnek, és láncreakcióként bontakozik ki egy sorozat igazi arca. Mint egy virág, legtöbbször ilyennek látom: bimbóként kezdődik, és gyönyörű szirmok bomlanak ki. Nemes Nagyhoz illik is a virág, a természeti hasonlat: az egyik leginkább megrázó élményem az idei évadban az volt, hogy megismertem természeti költészetét. Például a Teraszos tájképben írja: „Tányér-virágok hajba, fül mögé, egy déli ég párás kis bolygó fényei.” Hát nem gyönyörű? Az évadban sok ezer ember kapcsolódott programjainkhoz, legyen az koncert, beszélgetés vagy irodalmi séta, és eljutottunk külföldre is, megszólítva a határon túl vagy távolabb élő magyarságot: elvihettük a centenáriumot Erdélybe, Brüsszelbe, Párizsba, Rómába, Nápolyba, Frankfurtba. Az utazás mellett a legnagyobb élmény, amit még az év elején nem terveztem: az egykori otthon, a Kék Golyó utca 2/A számú ház falára márványtábla került, ennek létrejöttén öröm volt dolgoznom. Persze nem egyedül: a Petőfi Irodalmi Múzeummal és a Petőfi Kulturális Ügynökséggel közösen valósítottuk meg az évet, és ismét bebizonyosodott, hogy csapatban a legjobb dolgozni: egy közös célért tettük a dolgunkat, és lett is eredmény.

– Vecsei H. Miklóssal előadást is létrehoztatok. Mi a célja a darabnak?

– Januárban kezdtem készülni az előadásra. Egy barátom javasolta Hegedűs Borit és Tempfli Eriket, hogy keressem meg őket, tehetséges fiatalok, szeretik az irodalmat, hátha megtaláljuk a közös hangot. Így kezdődött minden – egy kávézással és beszélgetéssel, és folyamatosan születtek meg a versek alapján a dalok. Mindeközben kutattam, gyűjtöttem a szövegeket, és nyáron már narrációs, még formába nem öntött előadásként nyilvános főpróbákat tartottunk. Ezután lépett be a produkcióba Hasi (Vecsei H. Miklós), és így a végső forma, váz és felépítés is kialakult, meglettek a szerepek, minden összeállt. Az előadás az objektív költő mögött „megbújó” érzékeny lírikust mutatja meg, a vívódásait, a háborút, az Újholdat, a szerelmet: Lengyel Balázst, a veszteségeket és a teremtést is. A monológokkal és dalokkal együtt az egész számomra hatalmas élmény, büszke vagyok a munkatársaimra, akik barátok is azóta.

– Ha jól tudom, a napokban indultok vele Erdélybe.

– Így van, októberben volt a premier Brüsszelben és Rómában, azóta néhány alkalommal játszottuk, és december közepén megyünk Csíkszeredába és Székelyudvarhelyre bemutatni a Nem akarok című előadást. Mivel január óta Erdélyt második otthonomnak tekintem, fontos volt, hogy az ottani közönség elsőként láthassa a munkánkat. Telt házzal várnak bennünket, mindig öröm a visszatérés.

– Erdélybe januárban Rendhagyó irodalomórákkal és Szalon-estekkel érkeztél, úgymond Irodalmi karaván utakkal. De maga a szalon bő egy évtizedes kezdeményezésed, innen indult minden.

– Az Irodalmi Szalon 2010-ben jött létre, egy akkor még félénk, szemüveges lány belépett egy budai kávéházba egy céllal: közösséget vágyott alkotni az olvasással. Ez voltam én, már tapasztalattal a hátam mögött, de egy olyan álmom megvalósításának a kapujában, amiben szinte senki nem hitt. A szalon mégis, már az első évben berobbant, olyan vendégeink voltak, mint Juhász Ferenc, Esterházy Péter, Kányádi Sándor, Szőnyi Zsuzsa, Sebestyén Márta vagy Bródy János. Videón beszélgettünk Radnóti Miklósné Gyarmati Fannival és figyeltünk a friss tehetségekre is. Mindent lépésről lépésre építettünk, mert a tartós sikerhez alapok kellenek. Tizenkét év telt el azóta, a helyszínek ma már változnak, és a járványhelyzet óta már Budapestről is kimozdult az irodalmi sorozat: egyre több meghívásunk lett vidékre és a határon túlra: a Szalon-estek elindultak a nézők felé. Erdély, Székelyföld bázis lett, ahol cél a nagyközönségnek az irodalmat, a szerzőket, előadásokat, az évfordulós programokat elvinni – és valós párbeszédet létrehozni. De mindez talán nem lenne a kávéházi estek nélkül, ezért a mai napig Budán működik a szalon, havi programokkal várjuk a látogatókat.

– Ki áll mellettetek?

– Visszatérő partnerünk a Szerencsejáték Zrt., az ő támogatásukkal hosszú évadok működtek már a szalonban, és jó látni, hogy megbíznak bennünk, hogy segítik irodalmi missziónkat, és hiszik, az olvasás népszerűsítése a XXI. században is fontos.

– Ha mindenkit fel szeretnék sorolni, akinek idén bemutattad a művét vagy vendéged volt – akár a szalonban, akár itthon vagy a határon túl –, akkor kevés lenne a hely az interjúban. Szinte minden napra jutott program. Az izgat, hogyan lehet innen folytatni egy következő évet? Milyen terveid vannak jövőre?

– Nagyon sűrű év volt, és a tematikus évadot leszámítva – Nemes Nagy Ágnes mellett idén Tamási Áronnal is hangsúlyosan foglalkoztunk – önálló esteken mutattam be az irodalmat. Több mint száz vendégem volt. Feladat és kihívás a koncentráció, ahogy már korábban mondtam, de számomra adomány ez a munka, hálás vagyok, hogy az irodalommal foglalkozhatom. Jövőre a XX. századi magyar irodalomban lévő kerek évfordulókat és a reformkort is ünneplem: a Petőfi-bicentenáriumi programok már elkezdődtek, lesz kiállítás, utazás, séta és fiatalokat megszólító zenés előadás is. Pici szünetet hagyok magamnak karácsonykor, és januártól teljes erővel és hittel folytatom.

– Mondj egy Petőfi-verset, amit mindenkinek ajánlanál, és szerinted a mai embert szólítja meg!

Egy dühös, erős és szabad verset mondanék, ami az egyik kedvencem: Az őrült. „De hiába, csak így jár, / Ki emberrel tesz jót. Mi az ember? / Mondják: virágnak gyökere, / Amely fönn a mennyben virúl. / De ez nem igaz. / Virág az ember, melynek gyökere / Ott lenn van a pokolban.” Egy valóságos, ma is értelmezhető világot mutat be a kétszáz éve született költő a versében, gondolkodásra késztet mindenkit.

– Mondj egy XX. századi költőt, akinek az életművére figyelsz 2023-ban!

– Édesapám, Juhász Ferenc 95 éve született, és Szécsi Margit költő is. Velük mindenképpen foglalkozom majd, ahogy a száz éve született Kormos Istvánnal is. Tőle a Vackort mind ismerjük, de bemutatom majd a Szegény Yorick kötetet is.

– Jól érzem, hogy célod a magyar közönség megszólítása, még ha külföldön is jársz?

– Igen, azt gondolom irodalmárként ezen a területen, külföld felé nyitva két út van: a nemzetközi közönséget megszólítani a magyar irodalom remekeivel, vagy a számos országban élő magyarságot összetartani, összehozni és nekik elvinni az irodalmi programokat, eseményeket. Nekem ez az utam. Emellett célom megismerni, megérteni és megmutatni, hogy egy-egy ország, város vagy táj, ahol alkotóink jártak, milyen hatással volt a munkásságukra, mit adott Róma, Brüsszel, Párizs vagy London Pilinszkynek, Nemes Nagynak vagy másoknak, hol érhető tetten munkásságukban a megismert világ. Ehhez használok útinaplókat és az írók nyomába eredek kollégáimmal. Célom megmutatni, hogy mit üzen, mit ad a magyar írónak és olvasónak a nagyvilág. Ez a hivatásom.

– Milyen könyvet ajánlasz a közelgő ünnepekre az olvasóknak?

– Visky András Kitelepítés könyve katartikus élmény volt, nemrég olvastam. Visky olyan gyönyörűen ír, hogy nem kap levegőt az ember, hite, tisztasága, ereje a nyelvében van és abban, hogy Pilinszky Piéta című verséhez hasonlóan egy asszonyra, az anyára helyezi a hangsúlyt, a fókuszt ebben a kötetben, a gyermek mesélő kapaszkodója és otthona ez az asszony, aki törékenységével is a világot adja annak, akit csak ismer. Ezt a könyvet mindenkinek el kellene olvasnia. Tétje van annak, ha egymás igazságait megismerjük és egymásra tudjunk figyelni – ehhez olvasni kell és időt adni egymásnak.