– Érdemes-e ma poétának lenni Magyarországon?
– Ma teljesen más jellemzőkkel és indíttatásokkal lépnek be a fiatalok az irodalmi életbe, mint korábban. Orbán János Dénes mondta egyszer, hogy szerinte van bennünk egyféle szellemi restség, léhaság, és azok a vezérfigurák is hiányoznak közülünk, akik az ő generációjában még megvoltak, hogy a fontos ügyek élére álljanak. Én ezzel nem egészen értek egyet – szerintem ez kortünet, tulajdonképpen minden közösséget elhagyni látszunk. Ráadásul úgy látom, ez a jelenség még azokra is igaz, akik a múlt században szocializálódtak. Szép lassan mindenkit átjár a magány iránti vágy, aztán nem lesz semmi.
– Te személyesen miben látod ennek az okát?
– Azt gondolom, nem az emberi kvalitásokkal van probléma, de többek között a minden mögött meghúzódó relativizmus lehet az egyik kiváltó oka. Hosszú távon egy közösséget biztos, hogy valamilyen közös igazság, vagy legalábbis közös állítás tart össze. Ma azt látom, hogy az idősebb generációk és a középgeneráció sem képes ilyen állításokat tenni, a korombeliek pedig nyakig a kételyben – bizalmatlanok vagyunk értékeket, szakmaiságot illetően. Könnyen lehet, hogy gyakran joggal.
– A ti generációtok és a szakma milyen viszonyrendszert alkot? Akik korábban már az irodalmi élet részesei voltak, azok mögött már van egy történet. Nektek ezt a történetet kell megírni, újraírni, illetve a saját magatok történetét is meg kell alkotni, mindezt úgy, hogy egy mai huszonéves számára is hihető és érthető legyen.
– Vannak olyan áldott emberek, akik ösztönösen mozognak a kultúrában, a művészetekben. Az életük ösztönösen tart ebbe az irányba, és nem is tarthat másfelé. Legtöbbünk esetében viszont ez csak úgy működhet, ha tudatosan választjuk ezt a létformát és világnézetet, törekszünk a szépre, jóra. Borges írja valahol, hogy a legfontosabb mégiscsak az irodalom élvezete volt. Kultúrember, értelmiségi – ezek a szavak szinte minden hitelüket elvesztették, ez az ügy alig érdekel valakit. Budapest egyik nagy múltú gimnáziumában végeztem, és az ott összejött társaság együtt maradt az évek alatt, focicsapatot alapítottunk. Azok a srácok mind kultúrközegből jönnek, de nagyjából tizenöt-húsz százalék, aki úgy-ahogy vállalja ezt az életformát, és megteszi ezt az értékválasztást. Miért van ez? Azt érzékelem, hogy megjelent egyfajta elszellemtelenedés – amely nyilván világtendencia –, persze ez minden generációt érint. Kérdés, hogy mit lehet erre mondani, van-e, aki mondana bármit.
– Gyakorlatilag hiányzik egy közös világkép, egy korszellem. Minden korszaknak megvan a maga nemzedéke, az irodalmi is. Ahhoz képest, hogy milyen állapotban vagyunk, a mi vagy a nagyapámék generációja szolidáris világképet alkotna. A mai kor a szétesettség, töredezettség jellemzőit mutatja. Ez tulajdonképpen azt is jelenti, hogy a szellemi erők ilyenszerű áramlásában nem lehet felfedezni az egy irányba ható vektorokat.
– Talán az előbbiek is segíthetnek megérteni a Tokajban elhangzottakat. Az irodalmi szekértábor – legyen az bármelyik – szintén egyfajta alternatívaként jelenik meg. Segít kitölteni az űrt. Ha nincs szakmai, tartalmi állítás, valami más kell, például politikai. Ezért azt a kínos kérdést is fel kell tenni, hogy vajon mi segíti a szekértáborok érdekét. Rengeteg okos ember inkább hallgat, kivonul, mert ami megy, abban nem kíván részt venni. Körülnézek, és bizonyos arcokat látva őszintén felmerül a kérdés, hogy ők vajon miért nem egy asztalnál ülnek. Végső soron az irodalomról hasonlót gondolnak, jó szándékú figurák, és mégse az irodalmi választások kerülnek előtérbe. Zalán kultúrcsinovnyikokat emleget – szerintem nemcsak erről van szó. Az ember valamiféle közösségnek mégiscsak tagja akar lenni, de olyan eget rengető a semmi, hogy ez maradt választóvonalnak, legalább ezt el tudjuk mondani magunkról.
– Ott van még emellett az opportunizmus is, amely mindkét oldalon ugyanúgy jelen van, miközben nem feltétlen a gyors és könnyű pénzhez jutás reménye motiválja az embereket. Mik lehetnek még a motivációk?
– Olyan, mintha egy konkrét választ várnál tőlem…
– Igen, mert ahol nem látok a tömeges megmozdulások mögött különösebb szellemi meggyőződést, ott nem tudom elképzelni, hogy mi az a hév, ami belerángatja az embereket a pártoskodásba. Lehet, hogy ez valamiféle tömegpszichológiai kérdés lenne, de nagyon sokszor azt látom, hogy legtöbb ember nem meggyőződésből van ott, ahol van, és nem meggyőződésből mondja azt, amit mond.
– Ezt persze tőlük kellene megkérdezni. Sok esetben jobb híján oda tagozódnak be az emberek, ahol nagyobb a tömegvonzás… Az, gondolom, leginkább felszentelt szakmaiságot, vagy pénzt jelent. Azért van más példa is. Győrffy Ákos például magvetős szerző, ugyanakkor a Mandinerben jelenik meg Mindennapi metafizika címmel esszésorozata. Ezzel pedig nincs is semmi baj, sőt – teljesen egyértelmű számomra, hogy Győrffy ilyen formán nem tartozik sehova, vagyis leginkább Győrffyhez tartozik. Van egy értékválasztása, ami szerint ő így csinálja, előbbit kellőképpen jó kiadónak tartja, hogy oda küldje a kéziratát, utóbbit kellően igényes lapnak, hogy esszésorozatot írjon nekik.
– Az utóbbi években semmiféle nemzedékesedési törekvéssel nem találkoztál magad körül? Nem próbálkoztatok közösségi szinten bármit is létrehozni?
– Könnyen lehet, hogy bennem van a hiba, de a magam részéről ilyet nemigen láttam. Én egyszer megpróbálkoztam valami ilyesmit összehozni. Az volt a terv, hogy kialakítunk egy kisebb alkotóközösséget teljesen önkényesen kiválasztott íróakadémiás fiatalokból (merthogy ott van a legtöbb kapcsolatom), és ha működik, akkor mindenképp átnyúlunk az íróakadémia (Előretolt Helyőrség Íróakadémia – a szerk.) határain. Ennek a törekvésnek több buktatója volt, ami elég hamar véget vetett az egésznek, persze lehet, hogy csak ideiglenesen. A magánéletemben is történtek változások, amelyek miatt nem nagyon maradt időm az ügyre, kocsmairodalmi világmegváltást pedig félemberként nem lehet összehozni. Ha nem tudom jól csinálni, akkor nem is feltétlenül akarom. Szóval nagyrészt az én felelősségem. De az is oka lehetett a sikertelenségnek, hogy bár igyekeztem megfogalmazni bizonyos célokat, ezeket elég nyilvánvaló kishitűség fogadta, kedves vállveregetéssel kísérve. Elment a kedvem, komolyan akartam venni. Aztán az is lehet, hogy ez a homályos konyhákban összehajló, alulról építkező dolog nosztalgikus rögeszme nálam, és amúgy halott. Vagy mégis ezt fogjuk csinálni, nem tudom.
– Milyen célokat fogalmaztál meg?
– Amikor először találkoztunk, felvázoltam bizonyos dolgokat, melyekről eddig mi is beszéltünk. Micsoda baromság, hogy egy ösztöndíjas képzés keretein belül összeverődünk, utána pedig mindenki hazamegy, és bemászik a vackába Netflix-sorozatot nézni. Szürreálisnak hat, hogy nem alakult ki egy szellemi közösség. Beszéltem arról, hogy az évek el fognak telni, és reményeim szerint húsz év múlva is lesz irodalmi élet Magyarországon, meg értelmiségi lét, hát, akkor mit fogunk mondani. Legfeljebb semmit, ugye. Olyan pedig, aki megmondja a frankót, mindig akad, és nem is nekünk kell annak lenni. Viszont közösen – magunkat és egymást megtartva valamiféle mérce mellett – lehetne dolgozni, gondolkodni, és tudatosan kiválni, amellett, hogy egy egészen klasszikus hagyományból eredeztetjük a gondolatiságunkat. Ilyen egyelőre nem lesz, legalábbis a részvételemmel nem.
– De ha nem talált értő közönségre és közösségre, amit kitaláltál, miért nem fordultatok a Helyőrséghez vagy bármelyik szerkesztőséghez, amely felvállalta volna a nemzedéképítő törekvéseidet, esetleg vállalta volna, hogy a fóruma lesz?
– Nem forrta ki magát ez az egész ügy annyira, hogy aktualitássá váljon. Ugyanakkor nekem ez a kérdés is nyomasztó, és a probléma egyik okát épp ebben látom, hogy elmondok neked egy történetet, és azt mondod, miért nem szóltam előbb, van segítség. Ma a folyóiratok többsége ácsingózik a jó kéziratok után, mi meg olyanok vagyunk, mint az elkényeztetett gyerekek. Azok pedig többnyire lusták és életképtelenek. Kemény Istvánnak van egy nagyon jó és idézhető verse, az Ötvenhat című, amelyben a feleségével való identitásbeli ellentéteit boncolgatja, abban írja, hogy „és így tettél, szívem, szeretetből/morálisan mozgásképtelenné”. Hát, van ez a nagy törődés velünk, viszont kialakul egyfajta életképtelenség is a szeretésben, ilyesmit érzek. Az ösztöndíjak, képzések, íróiskolák, publikációk jót tesznek az egyes alkotóknak, de adott esetben rosszat a nemzedékiségnek, a közösségnek, ha erre vagy kíváncsi. Ha ez lényeges egyáltalán. Például amikor ti elindítottátok Kolozsváron a Helyőrséget, az teljesen más lehetőségeket kínáló világ volt, más volt a klíma.
– Pénzügyileg sokkal visszafogottabb, szellemileg viszont sokkal összeszedettebb…
– Erre utalok, szerintem ez a két dolog szervesen összefügg. Ugyanakkor remek dolog mondjuk a Móricz-ösztöndíj, az utóbbi évtizedekben sokan nagyon hálásak voltak érte, többek között én is. Nem akarok közhelyes vagy álszent lenni, csak tapogatózom. Arról kellene beszélni, mi lehet a megoldás, illetve hogy kell-e nekünk megoldás egyáltalán? Az ímmel-ámmal beszéd, a szájhúzások nem feltétlenül erre utalnak. Mint egy régi családi ügy, amit sokan inkább hagynának a fenébe. Amit még fontos különbségnek látok, hogy az a közeg a tiétek, a sajátotok volt. Ma gyakran az az ember érzése, hogy a fiatalok a szekértáborok örökösei. A korosztályod, vagy az idősebbek állításainak talán van esztétikai, ideológiai, vagy személyes élményeken, konfliktusokon alapuló eredője, nálunk ez kevésbé van így. Vagy csak eljátsszuk az irodalmi életet, vagy hátat fordítunk neki. Ez lehetne az egyik feladat, hogy leszámoljunk az örökségek mára okafogyottá vált, értelmezhetetlen részeivel, és megtaláljuk a saját ellentéteinket, ha vannak ilyenek, és miért ne lennének. Különben gyerekek maradunk.
– Az, ami ezt a világot mozgatja, egyrészt a pénz, másrészt a személyes becsvágy, az önlegitimálás. Miközben azt kellene megnézni, hogy a szöveged minden szakmai és nem szakmai becsmérlés vagy áldás ellenére megállja-e a helyét ebben a világban.
– Ha van egy olyan közösség, amely értékítéletében megbízom, mondjuk az irodalmi szöveg minőségét illetően, egy olyan csoport, amelyével nagyságrendileg megegyezik a világnézetem, akkor kialakul bennem is a közösségvállalás érzése. Pontosítok, ez sokkal többről szól, mint a személyes írói pálya, mert józan észről, kultúráról, túlélésről is beszélünk. Az biztos, hogy a kiszolgáltatottságot nagymértékben tudná csökkenteni a nemzedéki összefogás.
