Farkas Wellmann Endre: Érződik valami vihar előtti csend – beszélgetés Gál János költővel

– Te ott voltál Tokajban az ominózus kerekasztal-beszélgetésen. Hogy jött le neked mindaz, amit ott hallottál?
– Igazán szégyenteljes, de a tokaji ottlétem ellenére is csak másodlagos forrásokból tájékozódtam az eseményekről, mivel sajnos azon a napon a helyi borok előző esti fogyasztása miatt meglehetősen későn keltem. Ez talán ki is fejezi az irodalmi közélettel való kapcsolatomat… Turczi és Zalán mesterekkel beszéltem csak, akik mint résztvevők, kellemetlen érzéseikről számoltak be, később a további szemtanúk nagy lelkesedéssel újságolták a történteket, érezték, hogy lesz valami utóélete a beszélgetésnek.
– Hogyan értékeled azt, ami aztán ennek nyomán a sajtóban megjelent? A beszélgetés vagy vita folytatását az Indexen… Meg a Helyőrségben.
– Az említett lemaradásom miatt még inkább a sajtóvisszhangját követtem az egésznek, minél többet meg akartam tudni. Először nagy lelkesedéssel, mert kicsit annak az illúziója bukkant fel, hogy az írók megint fontosak egy pillanatra a közéletnek. Aztán ez a lelkesedés alábbhagyott a vita lanyhulásával. Pontosabban inkább azzal, hogy ez oly sok irodalmi vitához hasonlóan nem vált igazi vitává. A megszólítottak nem kommunikáltak egymással a hasábokon, elmondták örömüket, bánatukat, de legjobb esetben is inkább egy hangulatjelentést kaptunk végül a kortárs magyar irodalmi szcéna egy kis szeletéről, nem vélemények ütköztetését.
– Az írószövetség egyik fiatal díjazottja voltál az idén. Mit váltott ki belőled Kukorelly mester azon kijelentése, hogy a tokaji írótáborban nincsenek írók? Pályakezdőként milyen megélni ezt?
– Elhiszem, hogy a tábort szervező egyesület vezetőségének sértő volt ilyen sorokat olvasni, de sajnos valahol tudtam Kukorelly maestro szavaival rezonálni. Nem olyan alapon, hogy hány meg mekkora író gyűlt össze Tokajban idén augusztusban, ez az én nézőpontomból majdnem hogy indifferens. Engem a tábor résztvevőinek zárt és utánpótlás nélkülinek tűnő közössége töltött el kétségekkel. Mi néhányan, mint fiatal díjazottak, nagy örömmel és köszönettel fogadtuk a meghívást, de a rendezvény egésze alatt nézőnek és nem résztvevőnek éreztük magunkat. Hallgattuk a nagy önmegerősítő tirádákat 1986-ról, amikor még az írók meg tudtak ingatni egy pártállamot, de senki nem mesélt erről egy pohár mellett személyesen. Persze, meglehet, hogy mi voltunk passzívak, de a jelentős számbeli kisebbségünk miatt úgy éreztük, hogy minket kellene befogadni, és nem nekünk törni az utat. Summa summarum, arról nem nyilatkozhatom, hány író volt Tokajban, de arról igen, hány olyan író, aki a fiatalokban támogatandó utánpótlást lát, olyan embereket, akiknek el kell mesélni a múlt történeteit, hogy utána hasonlókat írjanak ők is a cselekedeteikkel.
– Azt gondolom, hogy a fiatalok közül egy vagy, aki, s ez nem az életkoroddal függ össze annyira, nagyon pontosan látod az irodalmi közállapotokat. A két versed – melyeknek főhőse Költő-Író Imre – pontos látlelet a korszakról, amiben élünk. Bátorság kellett ezekhez a szövegekhez?
– Nem mondanám. Ez egy, a saját írói társaságomat szórakoztató tréfának indult, és annál szerintem nem is jutott sokkal tovább, ehhez igazán nem kellett bátornak lenni. Meg hát a hiúság, ami írók között akad bőven, illetve az általa okozott önkritikai vakság minden haragtól meg fog védeni az idők végezetéig. Hiszen bárki hallja a verset, nevet, de nem veszi magára.
– Ha összeállítunk egy antológiát, felhasználhatom ezeket a verseket?
– Mi sem természetesebb, bizonyára Imre is nagyon örül neki!
– Te hogyan definiálnád a kortárs irodalmi élet rákfenéjét?
– Sok részproblémát lehetne felvetni, a formai és tematikus tanácstalanságtól vagy egyhangúságtól kezdve a Száraz Miklós György által említett tekintélynélküliségig. (Csak hogy jó példát mutassak azzal, hogy reagálok a vitában megszólalók gondolataira.) Azonban úgy vélem, hogy lényegében minden gond eredője az alkotói individualista hübrisz, az a bizonyos előjelű alázat hiánya. Az emberiség történetében túlnyomórészt közösségi funkcióval bírt az irodalom, akár a szakralitásra, akár a szórakoztatásra gondolunk. És nem igazán szólt mindig az örökkévalóságról, a horatiusi „márványbavéssükanevünketségről”. Nagyon leegyszerűsítve az egyén, az alkotó szerepét a romantika oktrojálta bele minden korba, ahogy például Marx fűzte fel a történelmet osztályharcok sorozatára. Horatius bizonyára elgondolkozott azon, hogy de jó volna, ha emlékeznének rá kétezer év múlva is, de a versei egyáltalán nem a l’art pour l’art örökkévalóságnak íródtak. Az ódái borgőzös örömlányokkal és fiatal fiúkkal teli bulikban hangzottak el, árnyaltságuk, iróniájuk pedig valószínűleg inkább nevettette a hallgatóságot, minthogy patetikus magasságokba emelte volna. Ezt a romantikus zsenieszményt Magyarországon csak tovább erősítette a Nyugat sikere és a kommunista éra kultúrpolitikája. A magyar irodalom 20. századi sikeréhez mérjük magunkat, amikor az írott szó hegemón médium volt, ezért el tudott tartani számos főállású írót az országban. Azonban ez az egy évszázad, mint szabályt erősítő kivétel viszonyul az irodalom többi usque háromezer évéhez. Egy kortárs fiatal író magában gondolkozva elvárja, hogy a társadalom tartsa fent az író teljes állású foglalkoztatását. Ezt a társadalom nem igazán gondolja így. Ha valaki az írók közül kilép a sorból, hogy az olvasók kegyeit keresse, lektűrösödési billogot sütnek rá. Az írók tehát egy virtuális véd- és dacszövetségbe zárják saját magukat. Összességében talán mégsem biztos, hogy az alázatnélküliség a jó kifejezés, hanem az önreflexió hiánya. Annak a fel nem ismerése, hogy az irodalom nem permanens diadalmenet, vannak hanyatló vagy marginalizálódó időszakai. Annak a belátása, hogy talán most is éppen egy ilyen dekonjunktúrát élünk. És az az együgyűség, ami nem enged visszatekinteni az irodalom közösségi és szórakoztató hagyományaira.
– A személyes alkotói ambícióid mennyiben ütköznek mindazzal, amit ma kortárs irodalmi életnek nevezünk?
– Nem akarok szerénytelen lenni, de én úgy érzem az előbb említett önreflexiót sikerült magamévá tenni és gyakorolni folyamatosan. Mindig is szerettem volna professzionális, a dilettantizmusból kilépő író lenni, de sose akartam ebből élni. Az egyetlen írói ambícióm, hogy alkotni sose jelentsen anyagi kényszert, ne ettől függjön az egzisztenciám materiális vagy szellemi értelemben. Ezt szerintem könnyű lesz kivitelezni.
– Látsz-e nemzedéki önszerveződés felé mutató törekvéseket a fiatalok között? Van-e szükség erre?
– Keveset. Vannak a progresszív oldalon kezdemények, de ezek jószerivel nyugat-európai vagy amerikai trendek helyi megnyilvánulásainak tekinthetők, ahol dívik esztétikum és politikum egymásra találása. Ezek sem diktálják a tempót, sőt csak ezeknek egyáltalán a létezése állapítható meg. Ezen kívül én nem látok semmilyen értelmezhető közösséget, amelyik az esztétika konzervatívjait vagy alternatívakeresőit tömörítené. De nincs ezzel baj, nem kell mindent erőltetni, jönni fog ez magától. Főleg azért, mert nemcsak szükség van rá, hanem már érződik az a vákuum, ami életre fogja hívni. 2022 van, és még mindig a Telep meg a Kilencek záporoznak a tanulmányokban, mert nem tudnak másról nagyon írni. De ennek a pangásnak már nem olyan a levegője, mint néhány évvel ezelőtt. Érződik valami vihar előtti csend, de abszolút izgalmas és várt értelemben.
– Ha azt feltételezzük, hogy az a dolgunk, hogy az irodalom által jobbá tegyük a világot, te hol kezdenéd? És mivel folytatnád?
– Nálam komolyabb és okosabb embereknek vannak erre jobb eszközei, de én nevettetni vagy legalább szórakoztatni szeretnék, remélem, hogy tudok is. Mivel a humor működtetéséhez mindig két addig kapcsolatban nem lévő gondolatot, elemet, jelenséget kötünk össze, lényegében ez is a világ megértésének egy módja. Szóval, ha valamivel hozzátehetek a világ jobbításához, a nevettetéssel kezdeném, és azzal is folytatnám, amíg csak tehetem.