

Örökifjúnak csak születni lehet – ezt gondolom ebben a pillanatban, amikor rendhagyó módon köszöntőt írok egy örökifjúnak. Sokan hagytak itt bennünket az elmúlt években, akik a 70. évük felé haladtak – és e veszteségek között épp Szilágyi Enikő volt az egyik, akinek örökös derűje, optimizmusa, a világ jobbá tételéért lázadó attitűdje erőt adott és hitet a hiány elviseléséhez, az értelmes jövőbe való bizalomhoz. Az örökifjakat – azt gondolom – valamiféle rezervátumban kellene tartanunk, és valós értékük szerint kellene vigyáznunk rájuk. Legyen számára most a szeretet, ami körülveszi, ennek a rezervátumnak a terepe, ez a mai nap pedig egy olyan pillanat, amire tíz-húsz év múlva is épp hogy csak emlékezünk, egy-egy újabb kerek évfordulót ünnepelve.
Amit elmond róla az internet és a többi ismert biográfiai tény, igazából csak abban erősít meg, hogy íme, még egy a nagyok közül, akiknek több tisztelet és megbecsülés járna. Franciaországnak belefért, Romániának is belefért, hogy rangos díjakkal jutalmazzák többévtizedes munkásságát, ugyan a francia lovagrend mellé Magyarországtól a Jászai Mari-díjat sem kapta még meg – szégyen.
Akik szeretjük, most mindannyian tiszta szívből azt mondjuk, hogy Isten éltesse sokáig Szilágyi Enikőt, egészségben, derűs alkotókedvben!
Szilágyi Enikő
A Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolán szerzett diplomát 1978-ban.1978-tól Marosvásárhelyen, 1988-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház meghívott vendége. 1989-ben férjével együtt elhagyta Romániát. Először Hollandiába mentek, majd Belgiumba. Fél évet élt Hollandiában, majd Belgiumban öt évet, ahol tökéletesítette francia tudását és megtanult hollandul. 1993-ban Lengyel György szerződtette Debrecenbe, a Csokonai Színházhoz. Francia sanzonokat tanult. Jacques Brel, Georges Brassens, Léo Ferré dalai mellett megzenésítette Pablo Neruda, Federico García Lorca, Charles Baudelaire, Paul Verlaine, Arthur Rimbaud verseit. 1995-től a Kecskeméti Katona József Színház, majd 1997-től újra a debreceni Csokonai Színház tagja.
1999-ben a Budapesti Kamaraszínház tagja két évadon át, majd szabadúszó vendégművészként játszik a Merlin Színházban, a Bárka Színházban, a Thália Színházban, a szolnoki Szigligeti Színházban, és a kolozsvári Állami Magyar Színházban 2006-ig. Négyszer kapott alakítási nívódíjat, a szép magyar beszédért Kazinczy-díjat, majd a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki.
2006 óta Párizsban élt, majd visszatért Budapestre.
New Yorkban, Brüsszelben, Londonban, Berlinben, Párizsban és Budapesten játszik és koncertezik.
A francia sanzon, Barbara, Jacques Brel, Piaf, Georges Brassens, Léo Ferré, Kurt Weill dalai mellett, Pablo Neruda, García Lorca, Charles Baudelaire, Paul Verlaine, Arthur Rimbaud megzenésített verseinek előadásaival aratott nagy sikereket. 2017-ben A Francia Köztársaság kulturális minisztériuma a Művészet és Irodalom Lovag díjjal jutalmazta kiváló minőségi munkáját.
Rendszeresen lép fel Magyarországon és Erdélyben, a magyar irodalom kiváló költőinek, íróinak műveivel ajándékozza meg közönségét.
2021-től a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára.
(Wikipédia)
Túl nagy az ökológiai lábnyomod. Te egy baromi nagy ökológiai lábnyom vagy, agyontaposod a szeretteidet.
- Na, jól van, széndioxidot lélegzek ki, azt is hagyjam abba? Az lenne az abszolút „zero waste”.
- Ha jól látom, Magyarországról posztolsz. Akkor fehér vagy, ráadásul profilképed alapján férfi is - tehát a legbűnösebb lény a Földön. Szóval nem lenne kár érted.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.
Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.
Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.