

(az énlaki Regejáró Napokra készülve)
Emberi létezésünk megértésére többen tettek kísérletet, mondhatjuk, mindenki, aki valaha tollat ragadott és írt. Irodalmat. Regős Mátyás viszont újra valami különöset tett elénk, valami olyat, amiről azt hihetnénk, hogy már nincs is, olyasmi, mint a könyvében szereplő kihalt állatok: ez egy kihalt műfaj, egy kihalt könyvtípus, amely újra feltámadni látszik. A legjobb ifjúsági regények jutnak eszembe hirtelen, de más könyvek is, mint A kis herceg, amelyből egyik mottóját kölcsönzi a szerző, de ha nagyon akarom, még talán a Harry Potterrel is megtalálom a sztori rokoni szálait, és mégis kicsivel többnek érzem, mondhatni otthonosnak, mainak, hitelesnek és frissnek. Száznegyven oldalon nagyon sokat el lehet mondani a világról.
Eldöntendő, hogy regénynek vagy novellafüzérnek szeretnénk olvasni a Lórit, ami amúgy teljesen mindegy, a tagolás nincs nagy segítségünkre, hiszen olyan könyv, amit az ember csak úgy, egy szuszra olvas végig. Talán azért, mert nagyon őszintének tűnik, amit látunk, semmi manír, semmi pátosz, egy kamaszodó srác életéből pár hónapnyi történet, álmok egymásra játszása, kihalt állatokkal folytatott okos beszélgetések, szeretettel teli családi kötődések, betegség és rengeteg filozófia. Nem olyan, amiről azt hinnénk, hogy az, hanem olyasmi, ami gondolkodni hív, elfordulni az önzéstől és segít arccal szembeállni a létezés megértésének kihívásaival.
Regős Mátyás főhőse a kihalt állatokkal beszélgetve vázol fel egy létértelmező keretet, egy magányos kiskamasz szemszögéből tekintve arra a világra, amelyet az emberiség egyre inkább képtelen működtetni és amelyik a pusztulás felé látszik haladni. Az apokaliptikus szövegtér mégsem borzasztja el az olvasót, Regős nem értékítéleteket fogalmaz meg, hanem derűvel és belátással tekint a pusztulás vízióját sejtető jövőre. Azt érezzük, hogy a gyermeki hit még erőt jelenthet, lehetőséget elkerülni azt a végjátékot, amelynek tétje maga a földi élet elpusztulása, és amelynek egyes okairól épp a könyvbéli kihalt állatoktól értesülünk. A kihalás stációinak utolsó képe a kihaló ember, a magát felemésztő társadalmi berendezkedés, amely működésében az élet ellen fordul. Ezt érti meg ösztönösen a főhős, ez a nagyon szimpatikus, őszinte, csupaszív kiskamasz, aki inkább a tudományhoz fordul és kihalt állatokkal beszélget, míg körülötte pörög az élet és felnő egy újabb korosztály, amelyik ugyanúgy beletagozódik a világ rendjébe, mint a megelőző generációk és az emberiség sorsának beteljesítésén munkálkodik. Regős kimondja, hogy ez van, de nem szenveleg, nem akarja megváltani a világot. Főhőse megtanul felnőni, szembenézni az élet igazi dolgaival és leginkább talán azt mondja el, hogy mennyire lehetne másképp. Azt, hogy miért is kell elcseszni mindent?
Nem spoilerezek, de jó szívvel ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik szívesen élnék át újra a kamaszkor gyönyörűen nehéz és fontos pillanatait, a keresést, az élet nagy feszültségeket generáló problémáit, mindezt egy nagyon izgalmas és jól megírt könyv lapjain.
Regős Mátyás: Lóri és a kihalt állatok. Budapest, Móra könyvkiadó, 2022.
Túl nagy az ökológiai lábnyomod. Te egy baromi nagy ökológiai lábnyom vagy, agyontaposod a szeretteidet.
- Na, jól van, széndioxidot lélegzek ki, azt is hagyjam abba? Az lenne az abszolút „zero waste”.
- Ha jól látom, Magyarországról posztolsz. Akkor fehér vagy, ráadásul profilképed alapján férfi is - tehát a legbűnösebb lény a Földön. Szóval nem lenne kár érted.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.
Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.
Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.