2023. november 09., 16:10
Valentin Lustig: A Kínai Nagy Fal végződése. Vihar (70 × 100 cm, 2004)
Kedves barátaink! Kedves vendégeink!
Szőcs Géza szellemi öröksége számtalan feladatot állít elénk. Kihívásokat, amelyekre saját belátásunk szerint vagy válaszolunk, vagy sem, e feladatokat vagy felismerjük, vagy sem, de egy dolog biztos: úgy ment el közülünk, hogy jelen maradt az életünkben: a személyes életünkben, az irodalmi életben, a politikai gondolkodásban, és mindenhol és mindenhogyan, miként ezt hús-vér emberként is tette, amíg tehette.
Most – azt gondolom, azért vagyunk itt, hogy kifejezzük hálánkat ezért a jelenlétért és, hogy megpróbáljuk felkutatni ezeket az általa ránk bízott feladatokat, hogy azonosítsuk őket, ki-ki saját magának, amit felismer belőlük és amit vállalni és felvállalni képes. Géza egyszemélyes intézmény volt, számtalan feladatot, gondot, megoldani valót cipelt a hátán, terhelhető volt a végtelenségig, vállalt feladatainak csak a napok huszonnégy órás időkerete szabott határt. Egyik barátja az irodáját, a Nagysándor József utcait, poénosan Gézasztériumnak nevezte, ahol tényleg miniszteri magasságokban születtek folyamatosan válaszok és megoldások számos személyes és közösségi problémára, ahol éjjel-nappal munka folyt, ahol célok, tervek születtek sok éven át.
Kihívás volt számára, hogy senkit ne hagyjon cserben. Ahogy az indiánok sem hagynak cserben minket – mint írta a nyolcvanas évek közepén.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Géza mérce volt. A mi dolgunk pedig csak annyi, hogy jelenvalóságát megőrizzük.
Ezért jött létre ez a könyv, ezek a könyvek, ezért a film és ezért próbálják személyessé tenni ezt a mai találkozást e kiállítás tárgyai, amelyek sokunk számára ismerősek lehetnek, amelyeket még nem is olyan régen Géza környezetében teljesen más kontextusban láttunk. Éppen ezért van az is, hogy a születése évfordulóját ünnepeljük most, és én nagyon szeretném, ha ez az elkövetkezőkben is így maradna, és a haláláról csupán csak megemlékeznénk évről évre – hiszen bármennyire is elfogadhatatlan, mégis csak tény.
A mi feladatainkat illetően pedig Géza egyik írásából idézek:
„Álmélkodva figyelem néha a 10-11 hónapos csecsemőket: milyen bámulatos gyorsasággal és ügyességgel érvényesülnek négykézlábon. Csúsznak-másznak, ide-oda kanyarogva, nagy biztonsággal használva a padlószintű lehetőségeket, átjárókat, rövidítéseket, asztal alatti érvényesülést, váratlanul mozdulva el erre vagy arra, előre vagy akár hátra.
Vajon, ha nem fognák a kezüket a felnőttek, ha nem tanítanák őket felállni, eljutnának-e saját erejükből, saját maguktól addig, hogy két lábra álljanak?
A két lábra állás legnagyobb észbeli és lelki akadálya talán a négykézlábon járás sikerélménye. Négykézlábról nem lehet nagyot esni, hanyatt vágódni, elgáncsoltatni, csúfosan felborulni. A gyakorlott kúszó villámgyors és eredményes. A kutyák, lovak és minden négylábú könnyen elsajátított, ősi mozgásformája magától értetődő biztonság- és komfortérzetet garantál a járni még nem tudó embernek” – és nemzetnek, teszem hozzá én, a szövegkörnyezet ismeretében.
Abban bízom, hogy mindig emlékezni fogunk erre a gondolatra, felismerjük benne a ránk testált felszólítást, miközben saját helyünket keresgéljük a föld és az ég között.
