A magyar irodalom emléknapjai különös jelentőséggel bírnak a felvidékiek számára. Azzal büszkélkedhetünk, hogy két esetben felvidéki születésű – Jókai Mór komáromi, Madách Imre alsósztregovai – íróóriások nevéhez, illetve munkásságához kötődik az ünnep: a magyar széppróza napja és a magyar dráma napja.
Ha a szépprózáról beszélünk, feltétlenül meg kell említenünk, mi mindent kap az olvasó: korokat, sorsokat, élethelyzeteket ismerhet meg. S míg egy nem olvasó ember csak egyetlen életet ismer, az olvasó százával, sőt ezrével éli át a különféle színes, izgalmas, olykor nehéz vagy éppen könnyű, sikeres vagy kudarcot valló, szomorú vagy vidám történeteket. Eddig nem látott vidékeket, országokat ismer meg, háborúkat vészel át, vagy szerelmi kalandokba bonyolódik. Egyszóval, lehetősége van a karosszékben ülve olyan utazásokat tenni, amelyekről sohasem tér vissza üres kézzel. A könyvekben nincsenek határok, nincsenek korlátok. Olyan helyeket is bejárhatunk általuk, amelyek már nem léteznek, vagy sosem léteztek. Olyan emberekkel találkozhatunk, akik már rég nem élnek, vagy sohasem éltek, mégis szívesen elidőzünk velük. Tehát a legmesszebb tengereknél is messzebbre hajózhatunk. S mindezért az író a felelős. Az irodalom, és annak számottevő része, a széppróza, illetve annak alkotói komoly felelősséget hordoznak a vállukon. Nemcsak szórakoztatnak, hanem irányítanak, vezetnek, vigasztalnak, sőt még gyógyítanak is.
Mondhatnánk, a kortárs íróknak már sokkal könnyebb a dolguk, az internet nagy segítségükre van. Olyan információkra tehetnek szert, amelyeket egyébként csak hosszadalmas kutatómunkával tudnának megszerezni, és ezeket az ismereteket sorra felhasználhatják alkotásaikban. El is hangzott mostanában több vita, amelyekben a résztvevők felrótták az íróknak, hogy az a munka, amelyet végeznek, valójában nem is munka, csak amolyan szórakozásféle, amiből ráadásul nagyon szépen megélnek. Ezek a megállapítások nemcsak hogy megkérdőjelezhetők, hanem egyenesen elutasítandók. Maguk az írók tudják igazán ecsetelni, mit is jelent papírra vetni egy regényt, mennyi szellemi és fizikai munka áll egy nagyszabású történet megírása mögött.
Mostanában olvastam Ámosz Oz izraeli író Szeretetről és sötétségről című munkáját. De nem a regényről akarok írni, csupán arról, hogy megfogott egy részlet, amelyben az írói munkáról mondja el a véleményét. Ez pontosan ide illik, a felvázolt elméletbe. A regény Oz családjának története, csaknem 900 oldal terjedelmű, ez a kis kitérő csak elenyésző része a könyvnek. „Regényt írni, mondottam egy ízben, annyi, mint az edomi hegyeket Legóból felépíteni – vagy gyufaszálakból felépíteni egész Párizst, épületekkel, terekkel, bulvárokkal együtt egészen az utolsó utcai padig. Ha írsz, mondjuk egy nyolcvanezer szóból álló regényt, mintegy negyedmillió döntést kell meghoznod. Nemcsak a cselekmény körvonalait kell meghatároznod, nemcsak arról kell döntened, ki hal meg, s ki marad életben, ki esik szerelembe, és ki csalja meg a párját, ki szerez vagyont, és ki válik nevetségessé. Nem elég, ha megválasztod a szereplők nevét és arcát, foglalkozását és szokásaikat, ha eldöntöd, mi kerüljön az egyes fejezetekbe, és mi legyen a könyv címe (ezek csupán a legegyszerűbb, a legtágabb opciók). És az sem elég, ha tisztázod magadban, mit fejts ki, és miről hallgass, mi kerüljön a könyv elejére, és mi a végére, mit emelj ki, és mi legyen az, amiről csak közvetett utalások formájában esik szó (még ezek is csak tág, általános döntések). Nem, mindezeken kívül még sok-sok ezer finomabb, árnyaltabb döntésre van szükség.”
Ezenkívül Oz kitér regényében a nyelvtan és a stilisztika területére, a megfogalmazás módjára, lehetőségeire és dilemmáira, a szavakkal való játékra, vagyis: a szívós munkára. Ezt egy komoly, szorgalmas, céltudatos, egyszóval jó író testközelből ismeri, és kellőképpen alkalmazza.
A felvidéki kortárs irodalmat sem hagyhatom ki, amikor a magyar prózáról szólok. Kerülöm a neveket, a hazai magyar szépprózát, mint egészet említem. Mérhetetlen értéket látok a mai felvidéki irodalomban. Különösen üdvözlöm a megjelenő irodalmi folyóiratokat, mellékleteket, és nagy lehetőséget látok az irodalmi webfelületekben is – mind az irodalmat kedvelők, mind az irodalmat művelők szemszögéből. Természetesen nem tökéletességről beszélek, de a törekvések helyesek, az igyekezet lassanként meghozza a gyümölcsét. A befutott írók megbecsülése mellett egyre inkább erősödik a fiatal tollforgatók támogatása, irányítása is, ami nagyon fontos a jövő irodalma szemszögéből. Azt sem hagyhatom említés nélkül, hogy a magyarországi szakmai körök a határon túli magyar irodalomra is fokozottabban odafigyelnek.
A magyar széppróza napját számos rendezvénnyel és kiadvánnyal ünneplik az írószövetségek, irodalmi és hasonló tevékenységet felvállaló ügynökségek, az anyaország határain belül és azokon túl. De otthonainkban is megünnepelhetjük ezt a jeles napot. És mi mással is ünnepelhetnénk a legméltóbban, mint azzal, hogy levesszük könyvespolcunkról az elolvasásra várakozó könyvet, és nekilátunk a legelérhetőbb, legkényelmesebb és legfelemelőbb utazásnak, az olvasásnak.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. februári számában)
