Györgyei Szabó Magdolna: Szeretem a magukat a kötelező körökön kívülinek definiáló embereket – interjú Zalán Tiborral

Sajgó Szabolcs így beszélt önről: „Zalán Tiborral harminchárom éve kezdtünk keresni hidakat, amik az eltérő világok között a távolságokat áthidalhatják. Ő mintha megcélozta volna a Pontifex maximus állapotot, amire oly nagy szükség van a mai világban – is.” Hogy érzi, közel került már ehhez az állapothoz?
A közel és a távol mindinkább egy tőről fakadóvá válik számomra, és e kettő között a mindegy tesz egyenlőségjelet. Megbecsül Sajgó Szabolcs költő és Szabolcs atya azzal, hogy belém látja talán az erőmet és képességeimet meghaladó szándékosságot és bátorságot is. Az akkori nagy távolságokat talán áthidalni tudtuk – akkor. Ma a közeli, legközelibb (ember)társaink eléréséhez sem tudjuk megépíteni a magunk hidjait; a hídépítőknél fontosabbak és rangban magasabbak az árokásók, a szakadékrobbantók. Az eltérő világok soha nem definiálták magukat eltérőbbnek, mások számára elérhetetlenebbnek és idegenebbnek, mint manapság. A mai világban inkább a hídépítők a gyanúsak, szándékos félremagyarázásokkal Isten szájában a langyosoknak titulálják őket, csak mert nem a gyűlölködést, vagy a harcot, vagy az egymást eltiporva legyőzést tartják az elsődleges létformájuknak, hanem a békét és a másik megismerő elfogadását.
Elismerő szavakból nincs hiány, például Száraz Miklós György így nyilatkozott önről egy korábbi interjúban: „Zalán, aki nagy költő, de prózakísérlete, a Papírváros olyan regényfolyam, amit mindig elképedve olvasok. Hogy van mersze és persze vénája leírni azt a pokoli ködöt, gomolygást, infernális rettenetet, ami az ő élete meg a mienk is? Poéta, mégis tanulok tőle.” Mit szól ehhez a méltatáshoz? Tavaly jelent meg a Papírváros negyedik része; halad az ötödik, befejező kötettel?
Száraz Gyuri ilyesmit soha nem mondott nekem, mert a barátok jó érzékkel nem mondanak ilyesmit egymásnak. Most azonban, hogy ön ezt felidézte, hihetetlenül jólesik, amit mondott, és különösen, hogy egy remek és jelentős prózista mondja ezt a véleményt a prózai munkálkodásomról. Megjegyzem, Száraz György Miklós megengedheti magának, hogy másnak az érdemeit is meglássa és felmutassa, hiszen nem versenypályának tekinti az irodalmat, hanem minőségi érdekközösségnek, nincsenek önértékelési zavarai és nem csordában üvöltöző falkatag. Amikor egy-egy prózaíró verses megnyilvánulását nagyra értékelem – lásd Egressy Zoltán vagy Grecsó Krisztián, de sorolhatnám a többieket is –, valami ilyen önzetlen jóérzés foghat el engem is. A Papírváros feltétlenül érdekes vállalkozás abból a szempontból, hogy legkevesebb negyed évszázada fogtam hozzá a megírásához. Nem vagyok prózaíró, tehát nem elsősorban a történettel hadakozom, sokkal inkább a nyelvvel – a történetért. Nincsenek rajtam írás közben azok a súlyok és tétek, amelyek egy prózaírót nyomaszthatnak vagy sürgethetnek, és a kimondás vagy elmondás kényszere sem gyötör. Ha átlagolom az első négy könyv megírási idejét, hat-hét év esik egy-egy kötetre. Van még tehát időm az ötödikre. Egy év telt el a negyedik Papírváros megjelenése óta. Az ötödik könyv nyitómondata már megvan. És ez sokkal több, mint azt mások elgondolhatnák.
Szeptember 13-án volt az El kell mondanom című darab ősbemutatója, amelyet a Rózsavölgyi Szalon felkérésére írt. A történet férfi főszereplője megreked az életében, letehetetlennek tűnő generációs fájdalmakat cipel, amelyek szinte agyonnyomják. Ön szerint van valódi lehetőségünk arra, hogy radikálisan változzunk és változtassunk sorsunkon?
Ha már így rákérdezett, én is egyenesen válaszolok, körülírások nélkül: nincs. Az én generációm – tisztességes úton – erre már képtelen.

Idén jelent meg A lovak reggelije című kötete, amely kilenc év verstermésének kivonata. Kiknek és miért ajánlaná ezt a könyvet? Egyáltalán, miért érdemes manapság is verseket olvasnunk?
Kezdjük hátulról! Ha a kérdés így fölmerülhet, akkor kedvem lenne dacosan azt válaszolni, nem érdemes. A jogosan föltett kérdésben a manapság szó zavar és bőszít. Mi történik manapság, kérdezek vissza, hogy ennyire meg tud rendülni a bizalmunk a magasabb kultúrában, jelesen abban, hogy ma a költő érvényesen tud megszólalni? És itt meg is áll a tudományom. A költészettől nyilván semmilyen hasznot nem remélhetünk (továbbra sem), s mint olyan, az egyre nagyobb bőséggel fogyasztó társadalmunkban fölöslegessé válik a léte. Egy vékony réteg talán mégis megmarad, megőrződik, megőrzi magát ebben a durvuló ércben, az érzékenyek, a befelé tájékozódók, a túlfinomultak és túlérzékenyek vézna rétege. Nekik ajánlom a kötetemet, ha eljut hozzájuk a felkínálásom. Az ember, mondjuk, ha költő, nem valamiért ír verset, hanem mert a verset írni kell. Mert a vers benne és általa eleve meg van íródva. A közönsége is ilyen a versnek. Verset nem lehet olvasni, a verset olvasni kell. És akikhez az ilyen kategorikus imperativus eljut, azok ezt nem parancsként, hanem természetes szükségletként értelmezik. Ők az én embereim! A költészet soha nem volt tömegtermék és a tömegízlés kiszolgálója. Nem is lehet, ne is legyen! Szeretem a magukat a kötelező körökön kívüli definiáló embereket.
Írótársak méltatásai, színházi, rádiós felkérések sora, irodalmi díjak özöne… Bár határozottan kerüli a pártoskodást, klikkesedést, mégis széles körű az ismertsége és elismertsége. Ön hová helyezi magát a hazai irodalmi kánonban?
Nagyon őszinte leszek: sehova. Nem tartom magam benne lehetőnek semmilyen irodalmi kánonban, és nem érdekel, beletesznek-e vagy sem bármelyikbe is. A kánonokat érdekek, érdekcsoportok, manapság már szponzorok is (!) fabrikálják össze. Vélhetően ahogy sohasem voltak, ma sincsenek tisztességes, önzetlen, nem kirekesztésre törekvő irodalmi rangsorok. Szeretném, ha engem kívül tudnának mindegyikből és mindenhonnan. Nem a kánonisták kegyéért és az elém vetett konc reményében írok. Vagyok én, magam, egyedül, ameddig lehetek, és hagynak lenni.
Fenti szavai alapján nem véletlen, hogy több korábbi interjújában meglehetősen komoran beszélt a kortárs magyar irodalom helyzetéről, amelyet a politika irányít, és amelyben nincsenek valódi szakmai döntések, értékítéletek. Azért gondolom, hogy bizonyos mértékig követi a pályatársak munkáját. Kiket olvas szívesen és miért?
Valóban nincs túl jó véleményem az irodalmi intézményrendszerről, ha beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről. Sem a politikáról, sem a politikai preferenciák mentén elrendeződő körökről, egymásra acsargó és egymást lejáratni igyekvő csoportosulásokról. A döntések – szakmaiak vagy egyéb szempontokat figyelembe vevők – nem tartoznak rám. A pályatársak munkálkodását követem, természetesen csak az irodalmi munkáik érdekelnek. Mivel a színházi elfoglaltságaim nagyon lekötnek (dramaturg vagyok a Békéscsabai Jókai Színházban), és mert három műnemben/műnemnek is dolgozom folyamatosan, sokkal kevesebbet olvasok, mint szeretnék. Így a szíves olvasat nálam lehetséges olvasatra szelídül. A föntebb emlegetett Sajgó Szabolcsot és Száraz Miklós Györgyöt olvastam mostanában – véletlen, hogy őket épp, de a véletlenek mindig túlmutatnak magukon. Előbbi a vallásos (jellegű) költészetbe vezet be engem, a szakadárt, utóbbi szerző a könnyed eleganciával (ez az igazi szakmagyakorlás) megemelt súlyok mestere, irigylem is tőle ezt az alkati és invencionális adományt. A közelmúlt emlékezetes olvasmányai között ott volt Balázs Attila nagyregénye – a Cuniculus óta kiemelt érdeklődéssel figyelem a munkásságát, egészen elkülönülő hang és szemlélet az övé –; Géczi János válogatott kötetét a közel fél évszázadra visszanyúló barátság elfogultságával olvastam – az ismert verseket is a felfedezés örömével; csakúgy Tóth Erzsébet friss verseskötetét, aki máig egy végtelen vers közepét szalámizza a köteteiben mind finomabban, mind rezignáltabban, de a régi őszinteséggel és keménységgel; Szűgyi Zoltán Anno című nagylélegzetű verseskönyve tolódik elém őket emlegetve, ugyan régebbi, de mély és megrendítő hitbéli olvasmányként; könyvheti tévedésem volt, hogy Gyenge Zoltán filozófusnak új könyve jelent meg, ám rájöttem, hogy nem – így édes önbosszúból újraolvastam egyik legkedvesebb ma élő filozófusom legutóbbi kötetét; de zavarban vagyok, időm szűkkeblűsége ellenére sok sorolni valóm lenne Bíró József avantgárd szövegköteteitől Hegyi Botos Attila különös, új-antikvitást lehelő könyvén át Poós Zoltán fanyar zamatú, hallatlanul pontos és elegánsan fegyelmezett verseskötetéig, Fenyvesi Ottó remek rocker-hű klasszicizálódásaitól Hász Róbert (ál)detektív izgalmas könyveiig és tovább a kitűnő Jász Attila Csendes Toll szomorkás Bölénytakarójáig. Többen maradtak ki, mint ahány élményt adó pályatárs könyvét volt szerencsém elolvasni, de ez van.
Sokszor kérik fel zsűrizésre különböző irodalmi pályázatoknál. A fiatal, kezdő írók és költők közül kikre érdemes odafigyelnünk?
Bánkövi Dorottya, Nagy Lea, Kopriva Nikolett vagy Viola Szandra versesköteteit mindenképpen tudom ajánlani. Csakúgy felhívnám Bék Timur első kötetben is már érett költészetére a figyelmet. Remélem, belátható időn belül kötethez jut Birtalan Andrea egészen egyéni hangszerelésű költészete is. Sorolhatnám…
Ön, talán hogy a rutint elkerülje, gyakran váltogatja, újítja meg szövegei stílusát, témáját és a líra mellett prózai műveket, drámákat, meséket, hangjátékokat is ír, sokszor párhuzamosan. Most milyen műveken dolgozik?
Most egy horrockopera, a Drakula librettója fölött ücsörgök legtöbbet. Egy régi szövegkönyvet – Bella István és Seregi Zoltán írta – alakítok át mai színpadra, melyhez Szűts István, a Kormorán általam igen kedvelt zeneszerzője fog zenét szerezni. Jelentős segítséget kaptam ehhez a munkához Farkas Jenőtől, akinek Drakula című összefoglaló munkája – szakértők szerint is – égen-földön-nagyvilágban az egyik, ha nem a legértékesebb Drakula-monográfia. Érdemes megszerezni, ha még kapható! Kértem, adta, olvasom. A Fekete Sas Kiadóval folynak a tárgyalások egy hangjátékkötetem megjelentetéséről – ez inkább gyűjtögető-szerkesztő munka. Mostanra elkészült egy prózakötetem szerkesztésével Zalán-Lipák Sára szerkesztő, vele is közösen töprengünk, olvasunk, szövegrendezünk ezekben a napokban. A közeljövőben neki kell látnom a veszprémi színház meghívásos pályázatának keretén belül egy befejezetlen Petőfi-dráma, a Karaffa befejezésig toldozgatásához-foldozgatásához, illetve Kútvölgyi Erzsébet „személyes megrendelésére” egy botrányos-bohózatos kamaradarab megírásához. Szóval, munka van elég, csak ember is kell legyen hozzá. Talán még van, talán még lesz is.