Gyürky Katalin: Az ördög meg a részletei

Az Ördögölő Józsiás 1952-ben íródott: a Tamásit Erdélyből Magyarországra száműző 1944-es év után, illetve az után a lejárató kampány után, amelyet 1949-ben Horváth Márton a szerző ellen indított. Horváth az erdélyi fasiszták manipulációit kipellengérező, harcos publicistát, a Vásárhelyi Találkozó eszmei megalapozóját nem átallotta „a népies irányú fasizmus foltozott irhájú zsoldosának” nevezni, aminek következtében Tamási írói ténykedésének lehetőségei 1949 és 1953 között beszűkültek. Egész estés színműveinek színrevitelét, novelláinak, regényeinek közlését nem engedélyezték, csak néhány mesejátékának, illetve tréfás-szomorú jelenetének az előadását tűrték meg. Néhány évig tehát – sok más anyaországi és határon túli szerzővel egyetemben – Tamásinak sem volt más lehetősége, mint hogy a folklórhoz forduljon és a mondandóját a néphit erejére támaszkodva, népmesei elemekbe „csomagolva” közölje. Azonban ez nem akadályozta meg abban, hogy a történeteket erkölcsi példázatokká formálja. Hiszen épp a mese mint ősforma az, amely a sűrítettsége folytán közvetlen utalások nélkül is képes a legfájóbb politikai vagy társadalmi problémákra rávilágítani. Így a politikai torzulások időszakában, a személyi kultusz légkörében ez a darab mesei köntösbe bújtatva képes volt a pokoli és az ideálisan jó, a démoni és az angyali erők örök küzdelmén keresztül azt is megmutatni, hogy a rossz, a káros hatalom a népet csak eszköznek tekinti önös céljai eléréséhez, a jó hatalom viszont a népért van. Azaz annak a felelősségét példázza, hogy a részletekben lakozó ördögiség leküzdése után a pozitív hős gondjaira bízott népre vigyázni kell.

Az Ifjúsági Színház felkérésére megírt művet azonban a keletkezésekor a cenzúra mégsem engedte bemutatni, premierjére évtizedeket kellett várni – egészen Gali László 1983-as debreceni rendezéséig.

Tündérország mint Erdély

A darab rendezője, Pataki András mintha „hallgatott” volna a Tamási-féle, az Ifjúsági Színház alkotói és művészei számára megírt instrukciói egyikére. Tamási ugyanis a darabhoz fűzött megjegyzései 6. pontjában így fogalmazott:

Nos, Pataki adaptációjában sem jelenik meg színhelyként a Pokol – annak muzsikája azonban igen, fejtem ki a későbbiekben –, miközben a Tamási által szintén instruált Tündér Birodalom mint színtér ebben a modern rendezésben – áthallásos módon – sokkal inkább Tündérországgá válik. Nem királyi palota, hanem egy autentikus erdélyi házikó és egy székely kapu képezik a fő díszletelemeket, amelyek így valóban nem Lámsza király (Pelsőczy László) birodalmára, hanem a móriczi értelemben vett Tündérkertre emlékeztetnek, a gonosztól óvni kívánt Erdélyország gyönyörűségét és esendőségét testesítik meg. Itt történik meg az előadásban az első mesei – és nem csak mesei – csoda: amikor a Jázmina tündérkirályleányhoz érkező kérők közül Babura (Szilágyi Áron) és Murmog (Papp Arnold), azaz Bablónia és Bagaria örökösei, illetve a Borókiából érkezett népfi, a szegény parasztlegény Józsiás közül ez utóbbi elnyeri a királylány kezét. Mindennek bekövetkeztét azonban nemcsak a történetet ismerve sejthetjük, hanem a tökéletes színészi alakításokból is dekódolhatjuk. A Babura és Murmog után a mesei hármasságnak megfelelően harmadik kérőként érkező Józsiást alakító Papp Attila, valamint a Jázminát megtestesítő Molnár Anikó között olyannyira forr a levegő, mai kifejezéssel élve annyira működik a kémia, hogy a leánykérés „eredményével” kapcsolatban a kettősüket látva egyetlen nézőben sem merülhet fel semmiféle kétely.

A Pokol a lelkeken keresztül születik meg

Csakhogy mivel Tamási darabjában az ördög nem alszik, illetve a részletekben lakozik, Pataki rendezése ezt is hűen követi: amikor a királyi kancellári rangra a negyedik kérő, Bakszén, a Pokol hercege teszi rá a kezét, majd pedig szisztematikusan, lépésről lépésre elrabolja Jázminától és Józsiástól a nehezen kivívott boldogságot és királyságot, tényleg nincs szükség a Pokol mint helyszín megjelenítésére: épp elég „pokoli” az, ahogy Pataki adaptációjában ebbe a meseszép Tündérkertbe oldalról és a zenekari árok felől az ördögfiak behatolnak és felborítanak mindent, a nép és a vezetőik számára is békét és nyugalmat sugárzó rendet.

A behatolás nemcsak a térbe, de az emberek, pontosabban a tündérek lelkébe is megtörténik. Az ördög, az ördögiség ideiglenes, de a darabban véglegességérzetet sugalló uralmának plasztikus és erős üzenetet hordozó jelenete a Jázmina–Józsiás kettős inverzeként felfogható Dilló–Bakszén páros összejövetele: érezzük, hogy nagy a baj, ha az ördögök oldalára egy tündér is képes átállni. S hogy igenis képes a szerelemért, valamint a hatalomért egy tündérleány árulóvá válni, azt ismét csak a Dillót játszó Kisfaludy Zsófia és a Bakszént megformáló Savanyu Gergely közötti kémia mutatja. De arra, hogy az ördögi részletek mennyire sokatmondók, jó példa, hogy az ő egyértelműnek tetsző vonzalmuk, vonzódásuk ellenére valahogy mégis azt érezzük: „szerelmük” inkább örvénybe húzó métely, mintsem felemelő érzelem. Főleg amikor újabb ellenpont képződik a színen a pokolbéli Mordiás (Horányi László), az ördögvitézek főnőkének Józsiás mellé állásával.

Gyermekelőadás?

Pataki András rendezésének ezeket a dramaturgiai csomópontjait azonban nemcsak a Tamási-szöveg és szüzsé, hanem Szarka Gyula zenéje és dalai is alátámasztják. Igen, ha kell, Szarka és zenekara a Pokol muzsikáját is képes disszonáns zenei formákkal színre vinni – az ördögöknek a miliőhöz sehogy sem illő rappelése például ilyen –, miközben legtöbbször a népies, népmesei világhoz illő lágy harmóniák uralják a Tündérkert terét. Ugyanakkor e ponton muszáj megjegyeznem, hogy a dalok modern, helyenként obszcén és sajnos kínrímekkelteli szövege sokszor fülsértően elüt a Tamási-féle varázslatos csengésű mondatok hangvételétől.

Nem tekinthetünk el a rendezőnek attól a nem titkolt szándékától sem, hogy az előadást gyermekeknek, általános iskolás korú gyermekeknek szánja. A kivitelezés véleményem szerint épp e szándék miatt hagy további kívánnivalót maga után. Miközben szépen haladunk előre a történetben, s átérezzük annak súlyát, ahogy Józsiás a mesei köntösnek megfelelően három próbát kiállva szerzi vissza Jázmina kezét s vele a királyságot, disszonánsan hat például az a jelenet, amikor az ördögök gépfegyverrel (!) a kezükben érkeznek a színre a tündérek ellen harcolni. Ez a mai háborús helyzet és események fényében hátborzongató, de úgy vélem, hogy békeidőben sem illik egy gyermekelőadás kereteibe.

A fenti szándékból adódóan a jelmezek is lehetnének „gyerekbarátabbak”. Az adaptációban szereplő ruhák az erdélyi népviseletre hajaznak – ami nem baj –, viszont a gyermekek szemét-lelkét gyönyörködtető, játékosabb öltözékek, például egy királyi palást vagy (mivel Murmog a gombák királya) egy gombából készült királyi fejfedő a figyelmüket is jobban fókuszálná az adott színművész játékára.

Mindezeket leszámítva azonban a zárókép, a Tündérország visszahódítása utáni jelenet, amikor a tündérek és az ő uralmukat végre elfogadó ördögök együtt ünnepelnek, Tamási mondanivalóját, a jó győzedelmeskedését igen szépen példázza. Ez a megható zárójelenet a mindenféle giccstől mentes pátoszával még a félrement rímeket is képes némiképp feledtetni velünk.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)