

Ilyenkor, októberben, nem is értem, május helyett, miért nem ez a szerelem hónapja. Ilyenkor, amikor kiforrja magát a szőlő, hogy kissé zavaros musttá váljon, olyanná, mint fiatal szüzek szeme, amikor még nem döntötték el, hogy eljött-e az idő a szerelemre. Ilyenkor, amikor a férfiak borospincéket takarítanak, helyet teremtve az újbornak, Noét istenítve, hogy egykor szőlőt ültetett a paradicsom helyett. Ilyenkor, amikor a helyteremtés leghatékonyabb eszköze a nyugodt tavalyi borok fogyasztása. Ilyenkor, amikor a lányok, asszonyok mind szépek, kívánatosak, mint ahogy ezt már megírta a borok nagy filozófusa, Hamvas Béla is, a nagy bölcs Márai Sándor is, a legagyafúrtabb mesélő Krúdy Gyula is. És ez még mindig nem elég, még mindig nem október a szerelem hónapja? Annak dacára sem, hogy ilyenkor októberben, szüretkor, amikor kótyagos csehméhek felügyelik a munkát, hogy senki se pihen[1]jen, amikor a hagyományokhoz ragaszkodó falvakban még mindig a taposókádban tiporják a szőlőt a telt keblű, közel százkilós menyecskék, asszonykák, mert a sok musthoz ők kellenek, nem a csenevészek. Ahogy a fehérnép megemeli a szoknyát, és megvillannak a hófehér női combok, egyértelművé válik, hogy a bor és a szerelem együvé tartoznak. A taposólányok önfeledt tánca, a munkától és a bortól kissé elnyűtt férfiak nagy örömére van, nagy örömükre van, hogy Isten az idén is besegít, lesz jó bor.
Ilyenkor októberben, mint lányok a randi előtti napon, a szőlőmust is, az áztatókádban, már alig bírja kivárni a holnapot, hogy dolgos férfi - kezek újfent foglalkozzanak vele. Ekkor a szőlőlé megtelik élettel, magába szívja a szőlő minden tulajdonságát, a táp[1]anyagokat, a föld adta erőt, ízét az esőnek, a napsugarak szépségét, magába szívja aromáját a hagyománynak, színét a boldog életnek, hangját a vágynak, magába szívja mind[1]azt, ami volt, a tegnap összes gyászát, a szeretve törődés felemelő érzését, a megváltás misztériumát. Éjjel sem alszik, nem tud aludni, nem fél, csak izgatott, forr a lelke, majd reggel megérkezik a borász, mint szülőasszonyhoz a bába, hogy elmondja, ki mit fog csinálni, mert a rossz sorrend, vagy egy nem odaillő mozdulat végzetes lehet. A szülés egyedülisége, magasztossága meghat mindenkit, elérzékenyülnek még a gerlék is, tempós turbékolásba kezdenek. És elkezdődik. A törkölyláda tartalmát bemerik a présbe, hogy kisajtolják belőle a mindennapoknak immáron nyolcezer éve értelmet adó nedűt. A préseléskor, miközben látszatra minden besűrűsödik, összenyomódik, összeragad, valójában minden szétosztódik. Elválik a jó a rossztól, a száraz a hígtól, az unalmas az izgalmastól, a felesleges a szükségestől, vagyis a nélkülözhetetlen életérzéstől, ami nélkül nincs életkedv, mosoly, nincs csillogása a szemnek. Ezek után erjedni kezd az egyhangúság.
Ilyenkor októberben a szőlőlé erjedni kezd, mint ahogy a lányból asszony lesz, átalakul, s mi kóstolgatjuk, ízlelgetjük, simogatjuk, féltve őrizgetjük, mert végképp nem mindegy, hogy mivé alakul. A fiatal bor, mint a fiatal lány, kacér, percről percre más, sok törődést igényel. Ahogy telnek a napok, egyre nyugodtabb, egyre egyértelműbb, egyre tisztább, egyre inkább az élet sava-borsa, ereje, mígnem Isten vérévé nem válik. Az erjedés versírás, ahol a betűk értelmes szavakká, a szavak szép képekké, magvas gondolatokká, sírásra késztető érzelmekké alakulnak. A borospince komoly laboratórium, ott lakik a bor, lent a mélyben. Ahhoz, hogy az élet értelme hitelt nyerjen, hogy az értelmes életigenlés felszínre törjön, kell az a mélység, ami megteremti azt a harmóniát, ami a boriváshoz kell, ami a szerelemhez kell, vagyis a teremtéshez, az alkotáshoz kell, Istennek és az embernek egyaránt. Az a mélység kell, amely életben tart és megvéd a romlástól, amely a jó útra, hitem szerint a keskenyútra vezet. És ott lent elzárva a felszín összes zaját, morajlását, az értelmetlen vagdalódzásokat, az érthetetlen háborúkat, megnyílik a lélek, szeretetet áraszt. Amikor a lopóval felszívod a bort a hordódból, meghajolsz, mint mikor isteni áldást veszel, mint mikor szerelmet vallasz. Szádhoz emeled a poharat, mintha a szerelmedet csókolnád, finom az íze, először felüdít, majd kicsit megmar, csak egy nagyon kicsit, csak annyira, hogy vedd észre Ő is itt van, itt van veled, benned, egy kicsit savanykás, ahogy lenyeled, megédesít, hogy akard ezt az érzést, újra meg újra.
Ilyenkor októberben kiforrja magát a gondolat.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. októberi számában)
Túl nagy az ökológiai lábnyomod. Te egy baromi nagy ökológiai lábnyom vagy, agyontaposod a szeretteidet.
- Na, jól van, széndioxidot lélegzek ki, azt is hagyjam abba? Az lenne az abszolút „zero waste”.
- Ha jól látom, Magyarországról posztolsz. Akkor fehér vagy, ráadásul profilképed alapján férfi is - tehát a legbűnösebb lény a Földön. Szóval nem lenne kár érted.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.
Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.
Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.