Ez évben (2020) volt kilencven éve annak, hogy Masaryk köztársasági elnök szlovenszkói körútja során Losoncon bejelentette: egymillió koronát adományoz a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság létrehozására, amelyet röviden csak Masaryk Akadémiának neveztek. Ezt az egy millió koronát az elnök a nyolcvanadik születésnapjára kapott húszmilliós ajándékából ajánlotta fel erre a nemes célra.
A szlovenszkói magyar értelmiség nagy része lelkesen dicsérte az elnököt. Akadt ugyan, aki eleinte fanyalgott, mint a kommunista Fábry Zoltán: „Tekintettel arra, hogy a Masaryk-alapítvány tisztára a polgári-kapitalista osztálykultúra ügye, ahhoz semmi közöm.” Ám pár évvel később (1950-ben) ő maga is elismerően nyilatkozott erről a tettről: „Igazságtalanok voltunk, türelmetlenek és kegyetlenek, mert Masaryk több volt, mint sommásan a polgári kultúra, és más, mint az agrárszocialisták által kisajátított Masaryk Akadémia ügye. Nagy igyekezetünkben a fürdővízzel együtt kiöntöttük a gyereket: az elherdálhatatlan örökséget, a humánumot.” Ugyancsak fanyalgott a Hlinka-féle Slovák című folyóirat újságírója, mondván: „Masaryk elnök a magyaroknak tudományos és művészeti akadémiát alapít, mely még a szlovákoknak sincs.”
Ám lényegében, a magyar (értelmiségi) többség elégedetten vette tudomásul, hogy hatalmas lehetőség nyílik a saját kulturális, tudományos és művészeti életünk beindítására, fejlesztésére, kibontakoztatására. A budapestiek közül Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Komlós Aladár és Mohácsi Jenő szólaltak meg. Közülük Móricz Zsigmond egyenesen „fejedelmi ajándéknak” nevezte Masaryk elnök millióját, sőt a köztársaságban tett látogatása után azt írta, hogy Csehszlovákiában „újarcú magyarokat talált: szociálisan és kultúrában európai magyarokat”. Komlós Aladár – a felvidéki, losonci származású író és kritikus – pedig magyar könyvkiadó megteremtését és egy színvonalas irodalmi folyóirat kiadását javasolta. Hivatalosan a Masaryk Akadémia 1931-ben alakult meg.
A közvéleményt az első csalódás akkor érte, amikor a kormány a létesítendő intézményt az uralmon levő két párt – a szociáldemokraták és az agráriusok – magyar exponenseinek a kezére játszotta. A Társaság vezetőségének nagy részét a kinevezési jogával élő kormány kipróbált „aktivistákból” (aktivistáknak nevezték a feltétlenül kormányhű magyar politikusokat és értelmiségieket) válogatta ki, és ezeknek a közreműködésével az egyes osztályokat is ellepték a „tudósokká és írókká előléptetett” kormánypárti újságírók. Ily módon a Társaságtól nem lehetett gyümölcsöző kulturális tevékenységet elvárni.
1930-ban a szlovenszkói magyarság elitje különböző klikkekben tömörült. Ha csak az újságokat, folyóiratokat nézzük, akkor ott volt az Út, a kommunisták lapja, maga mögött tudva Fábry Zoltánt, Forbáth Imrét, Szilágyi Andrást, Bányai Pált, Balogh Edgárt és Horváth Ferencet. A Magyar Újságba Győry Dezső, Vozári Dezső, Földes Sándor, Barta Lajos, Kaczér Illés írt. A Prágai Magyar Hírlap Mécs László, Sándor Imre, Neubauer Pál, Szvatkó Pál, Szombathy Viktor, Darvas János, Paál Ferenc írásait közölte, de ott volt még a Pestorientált Magyar Írás, amely a kassai Kazinczy Társasággal tartott kapcsolatot, és amelybe Darkó István, Sziklay Ferenc, Rácz Pál, Tichy Kálmán írt, vagy megemlíthető még a Toldy Kör által támogatott Magyar Minerva, Jankovics Marcell, Tamás Lajos, Klimits Lajos, Szeredai-Gruber Károly, Pál Miklós, Erdőházy Hugó írásaival.
És a lista még távolról sem teljes, lapjuk volt a nemzeti kisebbségeknek, továbbá példának okáért a pozsonyi Népújság is. (Megjegyzem, 1930-ban a csehszlovákiai magyarok létszáma jóval nagyobb volt, mint a későbbi években…)
Voltak tehát íróink, volt irodalmi életünk, sőt az egymilliós adomány által lehetőség nyílt arra is, hogy erősítsük intézményes hátterünket, kritikai életünket. Ezer zsibbadt vágyból miért nem lett végül erős akarat?
A kezdetekben még maga Masaryk is érdeklődött az Akadémia tevékenysége felől, annak első lépéseit az alapító elnök figyelemmel kísérte. Dérer iskolaügyi miniszter jelenlétében 1933. február 16-án a prágai várban fogadta a Társaság elnökségét, és melegen érdeklődött a magyar akadémia tevékenysége iránt: „Érdeklődéssel kísérem az önök munkáját, és örömmel várom, hogy ez a munka kulturális gyarapodást fog jelenteni mind a köztársaságbeli magyar nép fejlődésében, mind államunk haladásában.” Úgy látszik, mégsem ismerte eléggé a magyarokat, mert a Társaság működése során sem a kisebbségi tudományosság, sem az irodalmi és művészeti élet terén nem mutatott fel érdemleges eredményeket.
A két világháború közötti korszak legnagyobb szlovákiai magyar költője, Győry Dezső teljes joggal nevezi „ki nem használt lehetőségek tárházának” a Masaryk Akadémiát. „Sajnos, az intézmény irodalmi osztálya nem vált összefogó és politikai érdekeken túlmenő központtá, hanem a volt emigránsok maradványainak vezetése alatt a gutgesinnt írók szinekurájává lett.” Írta 1935-ben Szvatkó Pál.
A Társaság életére kedvezőtlenül hatott Masaryk lemondása elnöki tisztéről 1935. december 14-én. A Masaryk-kultusz ugyan tovább élt a Társaság életében, de ez önmagában nem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy a székház falai között kibontakozhasson a kisebbségi magyarság tudományos élete. A Csehszlovák Köztársaság első elnökének nagylelkű adománya csak lehetőséget nyújtott ehhez. Az Akadémia működésének szerény eredményei eltörpülnek e lehetőségek mellett, amelyekkel a vezetőség kicsinyes politikai megosztottság és személyi torzsalkodás miatt nem tudott élni. Ünnepelni kellene volt köztársasági elnökünk 1930-beli nemes tettét, ám sajnálatos, hogy a kezdeményezés értelmiségünk telhetetlenségébe és tehetetlenségébe fulladt bele. Igen. Vannak szomorú lapokkal teleírt oldalai is a történelmünknek.
Igaz, hogy ma már nem népszerűek Platón gondolatai, de felidézni néhányat nem árthat. Adeimantoszok és Glaukonok minden korban akadnak, miként a nyitottság és jóindulat sem vesztek ki. Nekik szól tehát Platón, amikor idősekre bízná az ország, egy közösség vezetését. Olyan emberekre, akiket a közösség maga tett próbára; ellenállnak-e bármiféle csábításnak, s lelkük fényét felfelé irányítva a jót példaképp használják, s életük hátralévő részében az államot, polgártársaikat és önmagukat gondozzák. Lehet, hogy idealistának tűnnek ezek a gondolatok, de ha végignézem a huszadik század harmincas évei értelmiségének listáját, elégedetten kell megállapítanom, hogy nem kell szégyenkeznünk. És még egy apróság: Platónnak még arra is kiterjedt a figyelme, amire mostanában is csak nehezen és kevesek figyelnek: a nők is ugyanannyira jogosultak az állam vezetésére, mint a férfiak.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában.)
