Hogya György: Félreértések és félremagyarázások

A félreértés és félremagyarázás jelensége olyan régen és olyan konokul kíséri életünket, mint amióta eszmélésünk tart, s a legnagyobb gond vele, hogy az „ember nem tudja eltalálni, hogy tulajdonképen hol is vagyon az igazság” – mint Krúdy mondotta volt.

Kivel nem történt meg, hogy rosszul olvasott el egy szöveget, holott látta, azok a bizonyos betűk más sorrendben vannak, a szeme mégis csak egy új értelmezést rögzített? Csak amikor az agy megpróbálja a hibásan olvasott szót beleilleszteni az egész mondat szövetébe, és az így összeállt szöveget megérteni nem tudván berzenkedni kezd az értelmetlenség ellen, akkor dönt az ember a második olvasat mellett, s döbben rá, valójában mit is takar a szöveg. Néha csak fáradtak vagyunk, néha pedig szétszórtak, és ilyenkor a legnyilvánvalóbb akrosztichont vagy anagrammát sem vesszük észre. FÉLRÉRTÉS…

Olykor egy-egy történelmi esemény értelmezésével is megtréfál bennünket az élet.

Timur Lenk halála után (1405) a szamarkandiak egyértelműen üzleti meggondolások alapján a következő figyelmeztetést közölték a világgal: „Ha megzavarják a Világ Urának nyugalmát, borzasztó háború zúdul az emberiségre. Olyan pusztulás, aminő még soha nem volt!” Ez akkor elsősorban a buharaiaknak szólt, és csak másodsorban a muszlim világnak. Ugyanis a szomszéd vár, Buhara bölcsei minden követ megmozgattak annak érdekében, hogy bebizonyítsák Timur buharai születését, ezáltal jogot szerezzenek arra, hogy Timur földi maradványait saját városukba szállítsák, ami ugyancsak fellendítette volna a város gazdaságát. Ám Szamarkand, pontosabban a szamarkandi jóslat erősebbnek bizonyult, s Timur maradt. A történet poénjára azonban a XX. századig várni kellett. Geraszimov professzor 1941 nyarán érkezett Szamarkandba, hogy tudományos vizsgálatokat végezzen a Világ Urának földi maradványain. A szarkofág felnyitásáról 1941. június 20-án adtak ki közleményt, és két nap múlva, június 22-én, Hitler hadserege megtámadta a Szovjetuniót.

Mondani sem kell, a muszlim világon óriási megdöbbenés lett úrrá, és szinte bizonyos, hogy senki sem tudta volna meggyőzni a derék hívőket arról, hogy a szent jövendölés csak a város üzleti érdekeinek védelmében született.

A szamarkandi jóslat nem köthető névhez, nem tudjuk, ki volt a kezdeményező, de a hívők számára teljesen mindegy, ismert-e egy magyarázat szerzője vagy sem, ha kellő intézményes háttérrel rendelkezik. Ilyen ismert szerzőt köszönthetünk Servius személyében, aki Donatus grammatikájához írt kommentárjai mellett Vergilius-magyarázataival vált ismertté.

Vergiliusról – többek között – azt tudjuk, hogy hősei Árkádia idilli környezetében keresnek megnyugvást, és lírája nagyrészt a vidéket, a szüntelenül küzdő földműves alakját és erkölcsiségét idealizálja. El ne felejtsük: időszámításunk kezdete előtt élt, legalábbis a Dionysius Exiguus által kiszámított és bevezetésre került időszámítás előtt… Ez utóbbi megjegyzés azért fontos, mert Vergiliusnak fogalma sem lehetett a Megváltóról (i. e. 70- ben született), s ha írt is ilyesmit, ugyancsak valószerűtlen, hogy éppen Krisztusra gondolt volna. Márpedig a történelem és egyes magyarázatok épp erre utalnak.

Példaként a Bucolica negyedik eklogájának egy részét említem:

„Eljött már az idő, mit a jósnő szent szava hirdet,

Újraszületve az évszázak nagy rendje megépül.

Már megtérhet a Szűz, meg az ősi saturnusi korszak,

Már új sarjat küld a magasból a földre az ég is.

Csak te a most születő gyermekre, ki hozza a vaskor

Végét, és akivel beköszönt az aranykor a földre.”

Azok számára, akik nemcsak hisznek, gondolkodnak is, egyértelműen Augustus gyermekéről szól a vers, ám más meggondolás alapján sokan Serviusnak hisznek, aki szerint ezek a sorok egyértelműen a kis Jézus megszületésére vonatkoznak. Érthető okokból ezt az elméletet az egyház elismerése és nagyrabecsülése kísérte, s évszázadokon át ez lett a hivatalos interpretatio christiana, azaz a keresztény értelmezés.

A harmadik példa már kissé bonyolultabb. Míg az első esetben Timur Lenk hagyatékának megmentése, megőrzése a cél, a második esetben a keresztény egyház megerősítése, a keresztény világkép kiszélesítése, addig a harmadik esetben egy olyan dilemma kerül az előtérbe, amelynek megválaszolása meghaladja az egyszerű ember képességeit. A félreértés és félremagyarázás különös esete.

Stein Aurél, magyar származású Kelet-kutató felbecsülhetetlen értékű munkát végzett az Angol Birodalom hathatós támogatásával. Második keleti útja alkalmával került el Tunhuangba, az Ezer Buddha barlangjának városába. Kitűnő képzettségének, tárgyalási képességének, kitartásának köszönhetően az Ezer Buddha barlang szentélyeiben kéziratok, festmények, szobrok, selymek kincstárára bukkant. Elnyerve Wangdaoshinak (daoshi = taoista szerzetes), a barlang felügyelőjének bizalmát, az egyik barlangtemplom rejtett cellájába befalazva mintegy háromezer nagy s hatezer kisebb tekercset, valamint az V–X. századból származó leleteket, közöttük alig ismert vagy kihalt nyelvek emlékeit fedezte fel.

Ezeket a leleteket küldetésének megfelelően gondosan ládákba csomagolta, s a huszonnégy láda kéziratot és más műkincset Angliába, a British Museumba küldte.

Nem Stein volt az első, sem az utolsó, aki régi kínai értékeket „mentett meg”. Rá egy évre egy francia származású régész, Paul Pelliot, Franciaországot gazdagította mintegy hatezer kézirat-tekerccsel, 1911-ben pedig egy japán expedíció vitt el több száz tekercset a barlangokból. Nem csoda, hogy a kínaiak is felfigyeltek a „gyűjtőkre”, s míg az angolok és mi, magyarok, nagyra tartjuk Stein Aurél szakmai felkészültségét és munkásságát, addig a kínaiak meglehetősen elítélően nyilatkoztak róla. Az ő szemükben egyértelműen műkincsrablás történt. Mindez érthető is lenne, ha nem csattana ennek a történetnek a végén is a poén. Ide ismét egy idézet kívánkozik, mégpedig Miklós Pál könyvéből: „Ekkoriban már a kínai kormány is tudomást szerzett az európai tudósok szerzeményeiről, s elrendelte a megmaradt kincsek fővárosba való szállítását. A szállítmányt kocsikaravánra rakták, s elindultak vele Peking felé. Útközben azonban meglehetősen könnyű kézzel bántak a kincsekkel, sokat ellopkodtak belőlük, sokat elajándékozgattak a korrupt hivatalnokok és kocsikísérők. Azt mesélik, amikor a karaván Peking alá érkezett, a karaván parancsnoka megszámláltatta a tekercseket, és megdöbbenve látta, hogy annak mintegy a fele hiányzik. A kísérőlevélen feltüntetett szám és a tényleges rakomány száma között túlságosan nagy volt a különbség, azért úgy segített magán, hogy a megmaradt tekercseket kettészakította: a szállítmány így darabszámra megvolt. A ma meglévő s a Peking Könyvtár tulajdonát képező kb. 8600 irattekercs nagy része valóban ilyen kettészakított darabokból áll.”

Ugyancsak elgondolkodtató, vajon mennyire tudták megvédeni a kínaiak saját értékeiket, s ilyen előzmények után mennyire jogos az orrolás? Félremagyarázom? Lehet. Nehéz megítélni Kína akkori lehetőségeit, és nem ildomos számon kérni egy polgárháborúban szenvedő országtól (ekkor indult meg a mandzsuk leváltását célzó harc), hogy az 1900-as évek elején nem tudott kellő energiát fordítani szellemi és tárgyi örökségének megmentésére. De a kínai kincs közösségivé vált azáltal, hogy egy olyan múzeumba került, amelyben 13 millió (!) kiállítási tárgy szerepel, és minden bizonnyal megvan a módja annak, hogy idővel megfelelő helyükre kerüljenek. Egy darabban.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. januári számában)