– Nemrég végezted el az ELTE Bölcsészettudományi Karán az irodalom és kultúratudomány szakon a mesterképzést. A diplomamunkádban Borbély Szilárd Halotti pompa című művét vizsgáltad. Hogyan közelítetted meg a verseskötetet?
– A szakirodalom segített tájékozódni Borbély Szilárd életművében és a Halotti pompa olvasásához is hasznos fogódzókat adott, de a tanulmányok és kritikák jelentős száma el is bizonytalanított: mi újat tudok mondani egy olyan kötetről, amelyről látszólag már mindent megírtak? A kezdeti félelmeimnek nyomuk veszett, amikor rátaláltam a mű számítógépverseire: azokra a szövegekre, amelyekre a recepció nem figyelt fel, mégis egy új, médiaelmélet felőli megközelítést kínáltak.
– A diplomamunka témája a te érdeklődési köreidet is szépen keretezi. Milyen volt az első találkozásod Borbély Szilárd szövegeivel, avagy mióta olvasod az írásait?
– Halvány emlék ugyan, én mégis azt hiszem, hogy először egy balatoni írótáborban került a kezembe a Halotti pompa Simon Márton jóvoltából. És az is megvan, hogy akkor nem értettem ezeket a szövegeket, csak tudtam, hogy fontosak. Később sokszor jött szembe a kötetcím irodalmi portálokon, mindenféle listákon és fórumokon, de a könyv akkoriban már beszerezhetetlen volt, én pedig mindenképpen birtokolni akartam. Végül a szakdolgozatom előtti időszakban, a mesterképzés alatt sikerült egy antikváriumban lecsapni rá: felbukkant három eladó példány és én mind a hármat elhoztam.
– „Sőt, az eredeti kötet s annak a Kalligram által kiadott példányai mára kultikus tárgyakká váltak, melyek szinte beszerezhetetlennek minősülnek” – írod a dolgozat bevezetőjében is. Milyen választ találtál a szövegek értelmezése folyamán, minek köszönhető a Halotti pompa páratlan sikere?
– Az az elképesztő nagyságú tudásanyag, amit a Halotti pompa mozgat, a különböző vallási hagyományok egybejátszása már önmagában univerzálissá teszi. Nem véletlen, hogy a Jelenkor is az elmúlt harminc év legjobb kötetének választotta: a kérdései ma is legalább annyira relevánsak, mint a megjelenésekor.
– A kutatásod során biztosan sok mindent megtudtál nemcsak a Borbély-szövegekről, hanem magáról a szerzőről, az életéről, de az írásain keresztül is megismer(het)ted a költőt. Mi volt a legnagyobb felismerés az írás és anyaggyűjtés folyamata alatt?
– Ez szorosan nem tartozott a munkafolyamathoz, de a kíváncsiság dolgozott bennem, így a művek mögött álló szerző is érdekelni kezdett, ha már személyesen nem találkozhattam vele. Az interneten kevés videó érhető el róla, pár felvételen mégis sikerült meghallgatnom, ahogy beszél. Egy végtelenül szelíd és szerény embernek tűnt. Ez nem volt meglepetés.
– Azt te is kiemeled, hogy a komputer hatása nemcsak a Halotti pompában figyelhető meg, az öt-hat évvel korábban írt Borbély-szövegek is ráirányítják a figyelmet a számítógéppel való szövegalkotásra. Milyen átalakulások figyelhetők meg a komputer megjelenése óta?
– 1999-ben születtem, így nekem már a blogok és az online folyóiratok segítették a kortárs költészettel való ismerkedésemet. Nem tudom, milyen lehetett a digitalizálódás előtt élni, de sokat olvastam arról, hogy a hazai irodalmi élet meghatározó szereplői, hogyan fogadták az internet térhódítását. A számítógépek megjelenése az alkotói és befogadói folyamatokra is hatott: voltak, akik idegenkedtek az olvasás új formáitól, mások viszont termékeny lehetőségként tekintettek erre a radikális változásra. Annyit nyugodt szívvel megállapíthatunk, hogy a fenyegetésként tételezett digitális kultúra mégsem okozta a nyomtatott irodalom halálát – a kézzelfogható, lapozható élmény, a könyv materiális valósága, illata pótolhatatlan.
– „Mert számítógéppel írni, mintha nem lennénk kötve semmihez, nincs tér, nincs idő, nincs anyag, mintha puszta gondolat válna el a testtől, a képernyő olvasná le a testet, amely csupán nyom, különbség, zavaros vibrálás, kioltásra váró feszültség a szív és az értelem között, csak ne hagyd, hogy a ( )ig érjen.” A digitalizált világban felcseperedő emberként mi a véleményed Borbély 1995-ben írt sorairól?
– Számomra alapvetés, hogy gépelek, az első verseimet is így írtam több mint tíz éve, a kézírást nem is szeretem, csúnyák a betűim. De érdekes, hogy amennyire eszközként használunk valamit, úgy használ az minket is, visszahat ránk és kölcsönösen formáljuk a másikat. Gondolok itt arra például, hogy csukott szemmel is eltalálom a billentyűzetet, mert már az ujjaimban van a mozgás, a gombok elhelyezkedése.
– „Ha megérzéseimre hallgatok, akkor azt érzem, hogy nagy baj van. Készülődik valami az idők mélyén, hogy bibliai fordulattal szóljak: a világ vajúdik. A bolygónk is vajúdik, számos jel mutat erre” – mondta tíz évvel ezelőtt Borbély Szilárd. Hogyan érzékeled ezt a gondolatot a szerző írásaiban?
– A mindhárom műnemben alkotó Borbély Szilárdnak leginkább a lírájával foglalkoztam, abban viszont tapintható ez a „nagy baj”. A Halotti pompa után olvastam A Testhez kötetet, ami még megrázóbb volt, talán még megterhelőbb. A vetéléstörténetek, a magzat elvesztése olyan, amihez nem kell anyának lennem, hogy borzasztóan megviseljen.
– És mennyire érzed – így tíz év után – valósnak a borbélyi meglátást? Tapasztalod mindazt, amiről a szerző beszél?
– Ahogy azt a dolgozatomban is érintettem, Borbély Szilárd művének első kiadása óta húsz év telt el, a technológia dinamikusan fejlődött, az elektronikus eszközök az életünk szerves részeit képezik. A számítógép képernyőjének, a telefonunk kijelzőjének közvetítésével nézzük a világot, ez pedig olyan kortárs költők munkáiban jelenik meg tematikusan is, mint Korpa Tamás, Simon Márton vagy Závada Péter.
– A munkádnak, hivatásodnak köszönhetően belelátsz a mai fiatalok mindennapjaiba. Borbély Szilárd és művei mennyire része ennek a világnak?
– Ha arra irányul a kérdésed, olvasott szerzőnek számít-e a fiatalok körében, akkor az a tapasztalatom, hogy nem. De kamaszként én is inkább olyan verseket olvastam szívesen, amik által megszólítva éreztem magam. Amikhez tudtam kapcsolódni, amikben magamra ismertem. Habár Borbély kérdései egyetemesek, ehhez a költészethez érni kell.
– Melyik a kedvenc Borbély-írásod?
– A Hosszú nap el című költemény. Ennek a csaknem ötven oldalon keresztül hömpölygő, repetitív szövegnek van egy különös varázsa. Egyszer talán meg is tanulom!
– A saját költészetedben, slam poetry szövegeidben hogyan van jelen Borbély munkássága?
– Ahogy Borbély Szilárd verseiben az elektronikus közvetítést vizsgáltam, úgy a megjelenés előtt álló slam poetry szövegeim is a digitalizált világ jelenségeivel foglalkoznak. Azzal a korral, amiben élünk, abból a perspektívából, ahogy azt fiatalokként megéljük. Hogy a mesterséges intelligencia és a manipulált képek világában hol a helye a valóságnak?
– Mit gondolsz, mitől tud egy író, költő – ez esetben Borbély Szilárd – korszakalkotóvá válni?
– Mindig vannak trendek, tendenciák, de ha valamit nem tudunk beilleszteni, nehéz megfogni, arra érdemes odafigyelni, azzal foglalkozni kell. Azt hiszem, ez a helyzet Borbély nagy műveivel is.
– Borbély Szilárd tíz éve hunyt el. Milyen gondolatokkal emlékszel a költőre?
– Úgy gondolom, az emlékezés méltó módja a versek olvasása, a magam részéről pedig az, hogy Borbély műveit a saját tudásom szerint értelmezem, a kutatást pedig a készülő doktori disszertációm részévé teszem. Hiszen ő már nincs velünk, de a költészete, mint egy halott galaxis csillaga, időnként felvillan, sugároz felénk, a mi feladatunk, az utókoré pedig az, hogy értőn dekódolja a kapott jeleket.
