Ilyés Krisztinka: Hogy állunk az idővel?

„Minden út visszafelé vezet előre” – idézi Kátai Mihály szavait barátja, Tolcsvay Béla Kossuth-díjas zenész. S valóban, amikor a modern fizikai időfogalmat vizsgáljuk, elkerülhetetlen az a megfigyelés, mely szerint a múlt kihat a jelenre, az pedig befolyásolja a jövő történéseit. Tehát mondhatjuk egyszerűen: a jövőnk a múltban alapozódik meg. Kátai Mihály gondolata pedig azt a történelmi valóságot is összefoglalja, mely a jövővízióink értelmezéseire is kíváncsi: mire számíthatunk az elkövetkező években? Ez a kérdés valószínűleg örök érvényű, ám a válasz a világ rohamos fejlődése ellenére sem lesz soha garantált és egyértelmű. S talán a legfontosabb e témát bolygatva, hogy melyik az a felület, amelyik mindhárom idősíkot egybemosva tudja felmutatni mindazt, amire az ember tudásvágya szomjazik? Az időben keressük önmagunkat. Az irodalom egyik feladata és küldetése – évszázadok óta – az idő meghatározásában rejlik. Az időbeliség mindig is fő témája volt a szépirodalmi műveinknek: a szövegek által megismerhetjük a régmúltat, megérthetjük a jelenünkben zajló eseményeket, illetve beleláthatunk az elképzelt jövőbe.

Mára már megszámlálhatatlan könyv foglalja össze a jól ismert történelmi korszakok egyes pillanatait, kortárs irodalmunk pedig egyre több időt szentel annak, hogy meglássa a jövőt. Ám vannak olyan írások is, amelyek arra keresik a választ, mi történne akkor, ha a múlt összevegyülne a jelen történéseivel. Valahol mindegyik szépirodalmi mű az idő megfoghatóságában bízik, közben – akaratlanul is – az emberi létezés válik az írás valódi origójává. Madách Imre Az ember tragédiája című híres drámájával az ember létezésének értelmét vizsgálta. A közel kétszáz éves írás a múlt pillanataiból kiindulva egy lehetséges disztópia felé haladó világot mutat be. Százharmincnégy évvel később pedig valami hasonlóra vállalkozik Szőcs Géza is, amikor megírja a Ki cserélte el a népet? című drámáját. „Tizenöt szín – mint Madách Tragédiája, s Szőcsnél is – nem oly feszes következetességgel, de – színről színre groteszk jövővízióban teljesedik ki a nemzet reménytelen (és reménykedő) története” – írja Pécsi Györgyi a Még egyszer a Liberté 1956-ról című esszéjében. Jövőképünk elsődleges szempontjait a nemzetünk és a nemzet sorsa határozza meg. Ugyan a Ki cserélte el a népet? nyitóképe nem a történelmi hitelességre törekszik, sőt: „Szőcs bravúrosan fizikai testben is különválasztja a két Árpád értelmezést, és nagyjából ezer évre eltávolítja egymástól őket. Árpád 1 büszke a honfoglalásra, reményteljesen tekint a jövőbe, Árpád 2 megtörtént múltként ismeri Árpád 1 jövőreményét és kudarcosnak ismeri.”[1], mégis Árpád kettős szerepeltetése körvonalazza a lehetséges időt: a múlt és a jövő közötti viszonyt. Szőcs írását olvasva Mikszáth Kálmán Új Zrínyiász című regénye is eszünkbe juthat, s bár sem műfaji szempontból, sem pedig a történelmi karaktereket tekintve nem találunk egyezést a két mű között, az időbeli változásokkal járó társadalmi és kulturális átalakulások új értelmezést nyernek a múltból feltámadó – és a mába nehezen beintegrálható – történelmi személyek jelenlétével, és mindkét történetben ezek a történelmi szereplők fogják az idő rohamos haladását képviselni.

Az ember jövőképe, a jövőtől várt reménye – bármelyik korszakot nézzük – a túlélést, a nemzeti öntudat megmaradását jelöli meg fontos célkitűzésként. „Nem is tudom... vajon így beszél egy honfoglaló vezér? És ezer év múlva? mit gondolnak majd rólunk?” – kérdezi Árpád 2 Szőcs drámájában. Ez a kérdés talán átfogóbb annál, mintsem válaszolni lehessen rá, Szőcs mégis megpróbálja Árpád tolmácsolásán keresztül bemutatni azt, hogy mi történne, hogyan értelmezné az ezer évvel későbbi jelenidőt egy halálból visszatérő ősmagyar: „És valaki elcserélte: ez a nép nem önmaga. Egy váltottlelkű, kettős tudatú, szerencsétlen nemzet, mely saját magát emészti föl, mely tulajdon vérébe vert csapot, megsemmisíti legjobb fiait, akiket csak vértanúként s csak a sírban képes tisztelni, vagy ott sem... hazánkat újra meg kell váltani... egy olyan nép, mely nemsokára el fog fogyni s csak szomszédai históriáiban fog tovább élni – egy nemzet, amelynek alig ezer év kellett, hogy elpusztítsa önmagát.”

A jövővíziók a folyamatos múlt- és jelenértelmezésink apropóiból születnek, s így a jövőt meghatározó hangulat, a lehetséges társadalmi élet is mind az aktuális korszak és a múlt tapasztalataiból, emlékkockáiból tevődik össze. Legalábbis, ezt a gondolatot támasztja alá mindaz, amit Szőcs Géza műve is elárul: a folyamatos történelmi események kihatnak egymásra. Egyébiránt a Kicserélte el a népet? olyan 19. századi szépirodalmi szövegek ötletére épül, és olyan vendégszövegeket hív játékba (többek között Katona József Bánk bán, Shakespeare Hamlet, Vörösmarty Mihály A haldokló leány, Csík Ferke, Árpád ébredése, Gárdonyi Géza Egri csillagok, Széchenyi István Napló, Jókai Mór Levente, Arany János Az utolsó magyar című műveit), melyek hasonlóan a nemzet jövőképét a múlt történései által próbálják megrajzolni. Ezekben a szövegekben, csakúgy, mint Szőcs drámájában az emberi létezés a nemzeti sorstudatban bontakozik ki. A jövő nemzedékének hátrahagyott legfontosabb örökségünk mindig egyfajta lehetőség – egy olyan lehetőség, amely a nemzet létezésének folytonosságát, a generációk utánpótlását biztosítja. „Ahogyan élünk, azt hagyjuk örökül.”[2] Szőcs Géza a 15 színben („15 felvonásban / vagy egy felvonásban, 15 jelenetben / vagy 1025 évben / szünet és megszakítás nélkül / írta és ollózta / Szőcs Géza”) felvonultatott történeteivel nem csupán megidézi szerzőtársai műveit, hanem tovább is gondolja őket, mely Árpád utólagos (s már idézett) nemzet-értelmezésére is kihat.

Az 1996-ban megjelent Szőcs-dráma zárlata, a függelékként megjelölt A zombi és a magyar ember  című paragrafus a századforduló után, 2003-ban olvasók elé kerülő „Drámás történetek” főcímével feleltethető meg (Szőcs Géza játéka viszont annyiban megbonyolítja az azonosítás lehetőségét, hogy míg a korábbi szövegben a zombi szerepel első helyen, addig a dráma címében a magyar ember kerül előre: A magyar ember és a zombi). Ez az eljárási módszer koránt sem ismeretlen Szőcs Géza írástechnikájától, s talán ez a fajta metódus is azt igazolja, hogy az idő, a múlt és a jelen – s így a szépirodalmi szövegeink – egymásrautaltsága vitathatatlan, s jobbára szükségszerű.

[1] – Pécsi Györgyi, Még egyszer Liberté 1956-ról, Kortárs, 7–8. sz., 2023.
[2] – Bonczidai Éva, Beköszöntő, Magyar Kultúra magazin Örökség, 2. sz., 2022.