

„Ki mint cselekszik újévkor, úgy tesz egész esztendőben” – tartja a közmondás, s bizony az új évet meghatározó babonáinkkal, szokásainkkal való foglalatosságainkat már az 1800-as évek végén megjelenő sajtóorgánumok is leírják, hiszen ott gyűjtötték össze mind az olvasók, mind pedig a tollforgatók azokat a szerencsét és szerencsétlenséget okozó újévi cselekedeteket, melyek hatással voltak az egész esztendőre. S bár az újévi szokások az idő folyamán aligha változtak – hisz az új év első napja azóta is döntő szerepet játszik abban, milyen is lesz az évünk további része –, a múlt század gyűjteményeiből az is kiderül, hogy a letűnt korok embere nem csupán alvással töltötte az újév napját. Az viszont biztos, az emberi természetben ott gyökerezik, hogy állandóan jót remélünk: gondtalanul búcsúzunk a múlttól és bizalommal tekintünk a jövő felé. „Időszakokra, évekre osztja életét, és amikor az óév utolsó órája lejár: úgy tetszik neki, mintha új életre ébredne; mintha nem egy óra s az órának percei választanák el az óévet az újtól, hanem mintha a gondviselés hatalma a múltak romjain újat, szebbet és jobban kívánna teremteni.”
Egy-egy babona olyannyira hatással volt különböző népcsoportokra, hogy végül szokássá változott egy-egy adott cselekedet. S az már nem is kérdés: a bajt elhárítani, a szerencsét vonzani kell. Lássuk, mit tettek régebben, s ma mit tehetünk ennek érdekében – az óévet búcsúztatva – az új évet köszöntő első napon?
1929-ben még voltak emberek, akik denaturált szesszel mosták le magukat az újév napján, amellyel nemcsak az óesztendő mocskát takarították le testükről, hanem a folyadék a belső megtisztulást is jelképezte.
A 20. században összegyűjtött újévi babonák alapján vannak olyan vidékek, ahol hiszik, ha egy várandós nő az új esztendőben elsőnek női személyt lát meg, szerencsétlenség éri: leánygyermeket fog szülni.
Szerencsét hozó személyek közé tartoznak viszont a kéményseprők, elsősorban azért, mert elődeik tüzet oltottak, viszont azért is, mert fekete színűek, mint az ördögök. A babona szerint pedig az újév éjszakáján jó dolog az ördöggel parolázni.
A szerencsét hozó ételeinknek is megvan a múltjuk, magyarázatuk: babonagyűjteményünk a malachúst ajánlja újév napjára, hiszen a malac előre túrja a földet, avagy kitúrja a szerencsét. A bab, illetve a lencse fogyasztása is szerencsésnek vallott, a szemes ételek a régmúlt időkben is a gazdagságot jelképezték. A hosszúra nyújtott rétes boldogságot hoz a házba. Ha sok ételt hagyunk a hűtőnkben, a kamránkban, nem fogunk semmiben hiányt szenvedni. S hogy még biztosabbak legyünk ebben: érdemes érmével töltött pogácsát sütni. Ha mi találjuk meg a szerencsepénzt, bőséges évnek nézhetünk elébe. A szárnyasok, a tyúk és a csirke fogyasztását viszont már szinte tiltják a szokások, mivel azok hátrafelé rúgnak, elkaparják a szerencsénket.
Nem szabad újév napján mosni, teregetni, mert az valakinek a halálát okozza. Nem ajánlott kivinni a szemetet a házból, mert azzal kiöntjük a szerencsénket is. Az óév elbúcsúztatásának erős fényei és hangos zajai azt is elősegítik, hogy távol tartsák a rosszat az új évben.
Persze vannak jóslatszerű szokásaink is: mivel a legtöbb hiedelem a jószágok védelmére volt hivatott – hiszen a rontás, a bűbáj mindig az istállók körül settenkedett –, komoly jóslatai voltak a gazdáknak. Idetartozik az is, amikor az új esztendő időjárását jövendölték meg. Tizenkét gerezd fokhagymát megsóztak, elnevezték őket a hónapok neveire, és amelyik cikkelyben a só reggelre vizes lett, abban a hónapban eső vagy hó volt várható.
Újév első napján a lányok azt is megjósolhatták, milyen lesz a jövendőbelijük: szilvesztereste arccal befelé leültek a küszöbre, hátuk mögé rúgták a papucsokat. Ha a papucs orra befelé nézett, egy éven belül férjhez mentek. Az, hogy gazdag vagy szegény férfihoz, reggel derült ki. Hajnalban behunyt szemmel a kerítés tizedik karójára pántlikát kötöttek, majd lefeküdtek. A pántlikával bekötött kérges karó gazdag, a hántott szegény kérőt jelentett.
S bár az újévi babonák listája még számos szerencsét és szerencsétlenséget hozó tevékenységet tartalmaz, hogy biztosan megérkezhessen hozzánk az új év, éjfélkor célszerű kinyitni az összes ajtót, így az óév távozásával helyet engedhetünk az újdonságoknak.
Túl nagy az ökológiai lábnyomod. Te egy baromi nagy ökológiai lábnyom vagy, agyontaposod a szeretteidet.
- Na, jól van, széndioxidot lélegzek ki, azt is hagyjam abba? Az lenne az abszolút „zero waste”.
- Ha jól látom, Magyarországról posztolsz. Akkor fehér vagy, ráadásul profilképed alapján férfi is - tehát a legbűnösebb lény a Földön. Szóval nem lenne kár érted.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.
Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.
Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.