2022. szeptember 16., 08:35
− Páll Elemér visszaemlékezései –
A szovjet mintára elkezdett osztályharc idején, 1950 után több tízezer fiatal férfit személyes szabadságuktól megfosztva, minden jogalap nélkül, katonai behívóval lapátos-csákányos építőmunkára kényszerítettek a munkabér megtérítése nélkül. A zömében székely fiatalok építőtelepeken, szénbányákban dolgoztak embertelen körülmények között. Gyárak, vasutak, hidak épültek így fel.
Páll Elemér és Biró József (balról jobbra) Râmnicu Vâlceán, 1954. január 8-án
A román kommunista vezetés az 1950–1961 közötti időszakban 520 ezer embert kötelezett kényszermunka végzésére. Egyik volt közülük a háromszéki Kézdipolyánban (1905-ban átnevezték Kézdiszentkeresztre) élő Páll Elemér is, akit ez év május 4-én arra kértünk, hogy meséljen hároméves katonai szolgálatáról, amiből két esztendőt munkaszolgálatosként töltött le.
Hidászkatona lettem
– 1932. november 4-én születtem Polyánban. 1952. november 10-én soroztak be katonának a kézdivásárhelyi rajoni hadkiegészítő központban. Kézdiről vonattal Marosvásárhelyre vittek, ahol elosztottak különféle fegyvernemekhez. Nagyon sokan voltunk. Engem a hidászokhoz osztottak be, mondták románul, hogy pionieri vagy geniști, de én, mivel nem tudtam románul, nem értettem, hogy mit jelent. Itthon a mezőn dolgoztam, az erdőn háltunk, nem egy jött-ment ember voltam, hogy tudjak mindent. A hangosbemondóban kiáltották a neveket. Én a régi román világban születtem, ezért elneveztek Velimirnek, a katonságnál nem Elemér, hanem Velimir voltam. A régi román bíró így fordította le a keresztnevemet. Ezért sok bajom is volt az évek során. Onnan Râmnicu Vâlceára, a 03415-ös számú katonai egységhez vittek. 1952. december 30-án tettem le a katonai esküt. Minden nap a közeli erdőbe jártunk gyakorlatozni. Akármilyen hideg is volt, nem adtak melegebb téli ruhát. Sokszor fagytunk meg, olyan hideg volt, hogy reszkettünk bele. Csehszlovák gyártmányú ZB puskát adtak, és hasábgránátunk is volt a tankok ellen. Éjszakai gyakorlaton ástuk el a hasábgránátokat, ezzel gyakorlatoztunk. Hat perc alatt össze kellett rakni a mozgóhidat, amelyik átvitte az Olton a 42 tonnás tankot. A hidat öt perc alatt bontottuk el. Utakat is javítottunk. Arra is megtanítottak, hogy ha netalán háború lesz, hogy kell a vasúti síneket és az országutakat felrobbantani. Elég nehéz időszak volt az életemből, de túléltem.
Fogadtatás zenével és feketekávéval
Lövészetre is vittek, ha jól tudom, Budești-nek hívták a helységet, és nyolc kilométerre volt a kaszárnyánktól. Ott szerre lőttünk. Én románul egy szót sem tudtam, de lőni azt tudtam, olyan ügyesen csináltam, hogy mind a három golyót belelőttem a tízes körbe. Nem értettem, hogy mit mondanak, de láttam, hogy örvendeznek.
Hamarosan valamilyen nagy ünnep következett, és akkor előléptettek őrvezetőnek (fruntaș-nak) engem és a lemhényi Sárkány Anti bajtársamat, de ő már meghalt. Megijedtem, rangot kaptam, de egy szót sem tudok románul. Nem akartam feltenni a rangjelzést, de muszáj volt. Ez nem volt elég, hamarosan csoportvezető-helyettesnek is előléptettek. Amikor a főnököm nem volt jelen, én helyettesítettem, de nem tudtam a tíz emberrel beszélgetni románul. Volt, aki kikacagott, bántott egy kicsit, de nem volt mit csináljak.
Eljött az ősz, és kiöntött a Duna. Egy éjszaka felköltöttek és elvittek Dolj megyébe, Călărași-ra vonattal. Felpakoltunk mindenféle szerszámot, amivel menteni lehetett a települést. Derékig érő vízben jöttünk-mentünk, és a falut sikerült megmenteni az árvíztől. Naponta tizenhat kilométert tettünk meg motorcsónakon. A nagy köd miatt iránytűvel közlekedtünk. Az élelem ott nagyon kevés volt, mentünk, hogy főzessünk egy málét, de nem tudtak főzni, mivel nagy szegénység volt abban a faluban. Úgy lehet, egy hónapot voltunk ott. Onnan tehervonattal visszavittek Râmnicu Vâlceára. Mivel elég messze volt a kaszárnya, egy éjszakára elháltunk egy helyen, valami elhagyatott katonaság volt ott. Éjszaka ellopták az új csizmámat. Hatalmasan bántott, hogy jó csizmába mentem el és rosszban jöttem vissza a kaszárnyába. Ismét zenével és feketekávéval vártak, de egy lejt sem adtak.
Amire megérkeztünk Râmnicu Vâlceára, majdnem mindenkinek lefagyott a lábujja a vonaton. A vagonokban egyáltalán nem volt fűtés. Onnan kezdték naponta áthelyezni a katonákat munkaszolgálatra a Zsil-völgyi kőszénbányákhoz. Egyik nap negyven, másnap ötven nevet olvastak fel, nekik menni kellett. A magyar kollégáimat mind elvitték a Zsil-völgyébe.
Az újoncok ősszel már berukkoltak, a régiek közül már csak én voltam a kaszárnyában tiszta egyedül. Töprengtem, hogy miért hagytak ott. Hamarosan kiderült, hogy rajparancsnok-kisegítőnek maradtam hátra. A raj volt a legkisebb katonai alegység. Ekkorra sem tanultam meg románul, csak makogtam. Egy füzetbe leírtam a magyar szót és a román jelentését, így próbáltam megtanulni az állam nyelvét.
Egy síversenyre is elvittek. Akkor már december hónapot írtunk. Éjszaka kerültünk vissza a kaszárnyába, és nagyon ki voltunk merülve. A síléceket úgy, ahogy voltak, havason letettem az ágyam mellé és lefeküdtem. Éjszaka álmomból felköltött valaki, kezdett rázni és mondta: Kelj fel, és takarítsd meg a síléceket! Azt hittem, hogy valamelyik kollégám hülyéskedik velem, és ezért azt válaszoltam neki románul, úgy, ahogy én tudtam, hogy menj a f...szomba és feküdj le. Így beszélsz te velem? – jött a válasz. Akkor tudtam meg, hogy a századőrmester volt az illető. Másnap, 1954. január 30-án felvette a kapcsolatot a tisztekkel, és engem azonnal elhelyeztetett Râureni-be. Nem volt messze Râmnicu Vâlceától, de az már munkaszolgálat volt.
Büntetésből lettem munkaszolgálatos katona
Râureni-ben akkor egy szörp-, konzerv- és lekvárgyár épült. Amikor én odakerültem, ezeknek csak az alapjuk volt meg. 1954. augusztus 23-a tiszteletére és a szerződés értelmében aznap be kellett volna induljon a termelés, ezért egy jászvásári iskola háromszáz lánykát adott oda dolgozni. Mi építettük a gyárat, de nem fejeztük be időre, ezért a mérnököt meg akarták büntetni, ezért ő bosszúból nem adott nekünk fizetést. Mi, úgy hatvan katona rámentünk, az ablakát bevertük, és követeltük a fizetésünket. Ezért a tettünkért valamennyiünket be akartak zárni. Elzárás nem lett belőle, de két hónapot még ottmarasztottak pluszba.
Egy nagy mező közepén volt az építkezés. Ott volt igazi szegénység! Nekem a civil ruhámat már a fegyver alatti időben ellopták, csak egy szvetterem volt meg, amiben fáztam. A katonaruhát vissza kellett küldjem a Râmnicu Vâlcea-i kaszárnyába. Kezdtem érdeklődni, hogy hol kaphatok katonaruhát. Adam Mihai volt a felettes tisztem. Kérdeztem tőle, hogy hol a raktár. „Téged szedjen meg az ördög!” – mondta a tiszt románul, annyit megértettem. Aztán ráakadtam egy deszkaépítményre, az volt a ruharaktár. Olyan nadrágot adtak, hogy először felhúztam a jobb szárát, majd a balt, az pedig le volt öntve szurokkal. Azon kívül kaptam egy nagy pufajka kabátot.
Enni nem kaptam, mert nem szerepeltem a listán. Szerencsémre találkoztam egy nagyváradi fiúval, Bánffy Kálmánnak hívták, aki megkérdezte, hogy miért nem eszem. Mondtam neki, azért, mert nem adnak. Volt egy másik cimboránk, Török Tivadar Szárazpatakról, ő a konyhán dolgozott. Bánffy mondta, hogy menjek és kérjek tőle ételt. Szerencsém volt, ő valóban adott ennivalót két napon keresztül. Két-három nap után betettek engem is a porcióba.
1954-ben nagy tél volt
Beállt a nagy tél, amikor a vonatok a nagy hideg miatt nem tudtak közlekedni. Azután sem volt akkora tél, mint 1954-ben. Hánytuk a havat a vasúti sínekről, az országútról, és fagytunk meg. Két hétig ezt csináltuk. Egyik éjszaka engem és még két bajtársamat felköltöttek, hogy egy kocsit ürítsünk le. Kíváncsiak voltunk, mi lehet a kocsin. Azelőtt két nap aszalt szilvát hoztak valahonnan, azt ettünk úgy kenyér nélkül, megfőzve. Kenyér volt a kocsin. Egyikünk dobta le a kenyereket a kocsiból, és mi ketten vittük be a konyhára. Nem volt szabad a kenyérhez nyúlni. A hó ötven-hatvan centiméteres lehetett. A kollégám, akivel cipeltem a kenyeret a konyhára, belevetett vagy hármat a hóba. Mikor végeztünk a kocsiürítéssel, visszamentünk a hálóbarakkba, majd onnan egy óra múlva a hóból kihalásztuk a kenyereket. A barakkban megettük, kisebb méretű, talán egy kg-os barna kenyerek voltak.
Csákányt kaptunk, és vágtuk a sáncokat a vízvezetékeknek. Egy hónapot dolgoztam a sáncoknál, majd 1955 februárjában hazaengedtek szabadságra. Szégyelltem magam abban a rossz, szurkos ruhában, a bánat ölt meg, a kapun sem mentem ki. Egy lejem sem volt, édesanyám egyedül volt itthon a kisebb testvéremmel. Mondta, hogy vigyek át Bélafalvára pityókát, hogy kapjak pár lejt. Civil ruhába öltöztem – az sem volt valami cifra –, hiszen öten voltunk testvérek, édesapám meghalt, nem volt gazdag a családunk. Az egy hónap szabadság eltelt, ez idő alatt kast kötöttem. Mikor visszamentem a katonasághoz, már kitavaszodott, és odatettek beton szegélyköveket önteni. Normára kellett dolgozni, megvolt, hogy naponta hányat kellett csinálni. Ezután tíz méter mély kutakat ástunk, lapáttal, ásóval dolgoztunk. A vasútállomásról a téglát hordtuk az építkezéshez. Munka az volt bőven, de az élelem mindig szűkösen volt. Amint kitavaszodott, inkább tudtak hozni élelmet, és a ruhámat is sikerült lecserélni egy jobbra. A kicsi pénzemet gyűjtögettem, amit a párnám alatt tartottam, de egy éjszaka onnan is ellopták. A munkaszolgálatos katonák nem kaki, hanem sötétszürke színű ruhát viseltek. Egyetlen tiszt volt velünk, a többiek civil mérnökök és mesterek. 1955. december 21-én szereltem le. Én most 110 lejt kapok havonta a munkaszolgálatos katonai szolgálatért a 2002/309-es törvény alapján, és a gyógyszereknél is van némi kedvezmény…
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
