

A Turay Ida Színház előrehozott premierrel ünnepelte a Kossuth-díjas színésznőt június kilencedikén.
Mindig figyelemre ad okot, amikor egy híres színész vagy színésznő a színpadon ünnepli a születésnapját. Nemcsak az elhivatottság jele ez, hanem annál magasabb rendű üzenetet is közvetít. Jelzi, hogy a színész több önmagánál, hétköznapjai, ünnepei egy nagy egész részei, annak fényét emelik. A kultúra jelenének kivetülései ők. Azt talán nem kell bemutatni, mennyire különleges és egyedi módon köti össze az embereket a színház, az élmény mennyivel túlmutat a hétköznapokon. A színészek és nézők kölcsönhatása kézzelfogható varázslat. Mindennek pedig a színész a fő mozgatója. Ő izzítja be a kapcsolódások gépezetét és vezeti le, hozza felszínre a nézőtér hangulatát a színpadon. A színész kapu a dionüszoszi, apollóni isteni, művészi világ és a hétköznapok élményei között. Az érzelmek gyűjtőedénye, emészthetővé formálója, a kultúra leképezője, előadója.
Amikor ikonikus színész lép színpadra, akit egy fél ország ismer, szeret, akinek előadások százai vannak már a háta mögött, gyakori jelenség, hogy a nézőtér tapssal fogadja az érkezését. Tisztelgés ez a nagyok előtt, akik annyiféleképp álltak előttünk, médiumként kapcsolva össze bennünket az égivel. Nem volt ez másképp június kilencedikén sem, amikor a Turay Ida Színház színpadjára lépett az immár hetvenéves Hűvösvölgyi Ildikó. A Kossuth-díjas művésznő ötven éve játszik közönség előtt, töretlenül, tehetségének és tudásának minden erejével. A társulat az ő tiszteletére hozta előre egy szeptemberre időzített színdarab, a Társasjáték New Yorkban bemutatóját. Az előadás különlegessége az is, hogy Hűvösvölgyi Ildikó mellett egyik lánya szintén az előadásban szerepelt, követve édesanyját a pályán. Ez a vígjáték persze nem csak emiatt kiemelkedő. Ma a fizikailag, lelkileg is hosszú ideje felhős időkben talán rég nem volt mértékű szükség van a nevetésre, azon belül különösen a nyelvi humorra, ami szórakoztató volta mellett megmutatja a beszédben rejlő lehetőségeket, fantáziát, játékot. Vagyis visszaadja a kultúrába vetett hitet.
Társasjáték, ahogy a cím is mondja, mely egyszerre utal a finom nyelvi poénokra, a családon belül kijelölt szerepek színjátékára, a történetben szereplő activityre, és metaszinten a színpadi játékra is. Tasnádi Csaba briliáns rendezése minden rendű és rangú embert kacagásra bír. A nyelvezet egyszerre intelligens és érthető, a karakterek kontrasztjai (a hétköznapi unalom, és a kényszeredetten életvidám sznobéria, a hidegség és a szenvedélyesség konfliktusai) pezsdítő cselekményt faragnak az anya és lányai történetéből. Az időskori szerelem megható pillanatai pedig súlyt és mélységet adnak az előadásnak.
Jutalomjáték, így mondták a színházban, amivel lehetetlen egyet nem érteni, hisz mind az alkotók, mind a nézők számára tagadhatatlanul emlékezetes és örömteli élményt jelentett.
Ötven év, és ez mit sem érződik. A színésznő ma is energikus, sugárzó és hiteles játéka lehengerlő. Nehéz szakma ez, könnyen kiégéssel fenyeget, sokan feleennyi évet sem élnek túl benne. Ő viszont itt van, játszik, a közönség állva tapsol, virágokkal halmozza el, és az ember nem érzi már, hogy a kultúrának leáldozott volna. Még ha esik is az eső.
Túl nagy az ökológiai lábnyomod. Te egy baromi nagy ökológiai lábnyom vagy, agyontaposod a szeretteidet.
- Na, jól van, széndioxidot lélegzek ki, azt is hagyjam abba? Az lenne az abszolút „zero waste”.
- Ha jól látom, Magyarországról posztolsz. Akkor fehér vagy, ráadásul profilképed alapján férfi is - tehát a legbűnösebb lény a Földön. Szóval nem lenne kár érted.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.
Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.
Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.