A Turay Ida Színház előrehozott premierrel ünnepelte a Kossuth-díjas színésznőt június kilencedikén.
Mindig figyelemre ad okot, amikor egy híres színész vagy színésznő a színpadon ünnepli a születésnapját. Nemcsak az elhivatottság jele ez, hanem annál magasabb rendű üzenetet is közvetít. Jelzi, hogy a színész több önmagánál, hétköznapjai, ünnepei egy nagy egész részei, annak fényét emelik. A kultúra jelenének kivetülései ők. Azt talán nem kell bemutatni, mennyire különleges és egyedi módon köti össze az embereket a színház, az élmény mennyivel túlmutat a hétköznapokon. A színészek és nézők kölcsönhatása kézzelfogható varázslat. Mindennek pedig a színész a fő mozgatója. Ő izzítja be a kapcsolódások gépezetét és vezeti le, hozza felszínre a nézőtér hangulatát a színpadon. A színész kapu a dionüszoszi, apollóni isteni, művészi világ és a hétköznapok élményei között. Az érzelmek gyűjtőedénye, emészthetővé formálója, a kultúra leképezője, előadója.
Amikor ikonikus színész lép színpadra, akit egy fél ország ismer, szeret, akinek előadások százai vannak már a háta mögött, gyakori jelenség, hogy a nézőtér tapssal fogadja az érkezését. Tisztelgés ez a nagyok előtt, akik annyiféleképp álltak előttünk, médiumként kapcsolva össze bennünket az égivel. Nem volt ez másképp június kilencedikén sem, amikor a Turay Ida Színház színpadjára lépett az immár hetvenéves Hűvösvölgyi Ildikó. A Kossuth-díjas művésznő ötven éve játszik közönség előtt, töretlenül, tehetségének és tudásának minden erejével. A társulat az ő tiszteletére hozta előre egy szeptemberre időzített színdarab, a Társasjáték New Yorkban bemutatóját. Az előadás különlegessége az is, hogy Hűvösvölgyi Ildikó mellett egyik lánya szintén az előadásban szerepelt, követve édesanyját a pályán. Ez a vígjáték persze nem csak emiatt kiemelkedő. Ma a fizikailag, lelkileg is hosszú ideje felhős időkben talán rég nem volt mértékű szükség van a nevetésre, azon belül különösen a nyelvi humorra, ami szórakoztató volta mellett megmutatja a beszédben rejlő lehetőségeket, fantáziát, játékot. Vagyis visszaadja a kultúrába vetett hitet.
Társasjáték, ahogy a cím is mondja, mely egyszerre utal a finom nyelvi poénokra, a családon belül kijelölt szerepek színjátékára, a történetben szereplő activityre, és metaszinten a színpadi játékra is. Tasnádi Csaba briliáns rendezése minden rendű és rangú embert kacagásra bír. A nyelvezet egyszerre intelligens és érthető, a karakterek kontrasztjai (a hétköznapi unalom, és a kényszeredetten életvidám sznobéria, a hidegség és a szenvedélyesség konfliktusai) pezsdítő cselekményt faragnak az anya és lányai történetéből. Az időskori szerelem megható pillanatai pedig súlyt és mélységet adnak az előadásnak.
Jutalomjáték, így mondták a színházban, amivel lehetetlen egyet nem érteni, hisz mind az alkotók, mind a nézők számára tagadhatatlanul emlékezetes és örömteli élményt jelentett.
Ötven év, és ez mit sem érződik. A színésznő ma is energikus, sugárzó és hiteles játéka lehengerlő. Nehéz szakma ez, könnyen kiégéssel fenyeget, sokan feleennyi évet sem élnek túl benne. Ő viszont itt van, játszik, a közönség állva tapsol, virágokkal halmozza el, és az ember nem érzi már, hogy a kultúrának leáldozott volna. Még ha esik is az eső.
