Izer Janka: Hinni a bizonytalanságban – interjú Reymeyer Dórával, a Lelőhely lakásszínház tulajdonosával

Izer Janka: Még színházi körökben is sok esetben csak mint fogalom ismert a lakásszínház. Mi ez? Műfaj, helyszín? Kinek lehet lakásszínháza?

Reymeyer Dóra: Lakásszínházat bárki bármikor csinálhat, csak tér kell hozzá meg néhány jó szándékú alkotó. Egyrészről tehát befogadóhely. Könyvtárak, múzeumok is lehetnek befogadóhelyek, de egy lakás is. Persze minden lakásszínház kicsit más, máshogyan működik. Ami biztosan nincs, az a sötét nézőtér és a vakító reflektorfény. Helyette kényelmes kanapé vagy szőnyeg van, meg tizenöt másik ismeretlen ember körülötted. Nálam húszan férnek el. Műfajként is lehet a lakásszínházra nézni, a színházi világ egy nagyon emberi, izgalmas fűszere ez.

I. J.: A kis, stúdiószerű méreteken kívül miben különbözik egy ilyen helyen létrejött előadás a hagyományos színháztól?

R. D.: A legizgalmasabb talán az, hogy minden jelenlévő vállal egy kis kiszolgáltatottságot. Egy színházi előadásban sokszor a színpad és a nézőtér között van egy fal. De nem csak színházban, mindenféle művészeti ágban, például koncerten, kiállításmegnyitón is. Jó esetben, amikor tényleg azt tudod mondani, hogy „színházban voltál” vagy „élmény ért”, akkor azt éled meg valójában, hogy nincs ott ez a fal. Én ennek a falnak a lerombolását keresem. A lakásszínház ilyen szempontból bevállalósabb terep, hiszen a legtöbbször élő kapcsolat, élő találkozás jön létre. Persze a hagyományos színházi térben is megtörténik, megtörténhet ez, de nem mindig. Itt sokkal kisebb az esélye annak, hogy egyáltalán felépüljön a fal.

I. J.: Tehát megszólíthatóbb a színész, a néző?

R. D.: Igen. Sokszor, amikor elmegyek egy előadásra vagy kiállításmegnyitóra, koncertre, azt látom, hogy nagyon bezárnak ezek a szubkultúrák. A lakás viszont egy hétköznapi tér, kulisszák nélkül, ez megkönnyítheti a találkozásokat. De nem csak ez fontos. Sok beszélgetésemben visszatérő téma, közös nevező, hogy túlságosan elszigetelten élünk egymástól. Hogy felnőttként mennyivel nehezebb nyitni, barátkozni, mint ahogy önkéntelenül gyerekkorodban teszed, vagy ahogy ideális esetben egy gyerek barátkozik, azzal a nyitottsággal, játékossággal. A művészet, ha jól működik, pont ebben segít, hogy létrejön mindenkiben ez a találkozásélmény, az az érzés, hogy valamit közösen éltetek meg.

I. J.: Ezért szereted, ha utána van kis beszélgetés, evés-ivás?

R. D.: Persze. Sőt nem csak szeretem, szerintem ez ugyanolyan fontos része az eseménynek. Időt szánni az élmények közös átélésére, megosztására. A lényeg, hogy utána már nem előadó meg néző van jelen, hanem egyszerűen emberként osztjuk meg a gondolataidat azokkal, akik ugyanúgy részesei voltak az élménynek. Egyfajta közös játék az egész, ahol gyerekként belefeledkezel az időbe. A színész meg a néző ugyanannyit ad egymásnak, hiszen mind ugyanazokkal küzdünk. Az, hogy valaki művész, csak azt jelenti, hogy az energiáinak egy részét átteszi egy alkotói folyamatba, a néző pedig a saját életéből ránézve reagál az alkotásra. A témáink közösek. Én ezt az egészet nagyon szeretem, közelről, távolról, csendben vagy aktívan benne lenni. Minden formája jó.

I. J.: Hogyan lett lakásszínházad?

R. D.: Igazából sosem terveztem, hogy legyen. A vágy volt mindig bennem utakat keresni. Nagyon gátlásos, félős, antiszociális, mizantróp gyerek voltam, rettenetesen megküzdöttem azzal, hogy miként lehet felszabadultnak, nyitottnak lenni, játszani, alkotni. Elég lassú folyamat volt, mire lakásszínház lett belőle. Egy költözéssel kezdődött, öt-hat éve, egy nagyobb összeomlás után. Egyszerre csúszott ki a lábam alól minden, új munkahely, új kapcsolat, új otthon. Nulláról indultam, kicsit az esélytelenek nyugalmából vágtam bele. Arra emlékszem, hogy amikor beléptem ebbe a lakásba, egyből azt mondtam, olyan, mint egy színház, milyen jó lenne itt színházat csinálni, de rögtön el is hessegettem, mondván, ki jönne el. Aztán vettem egy projektort, és házimozizást szerveztem a barátaimnak. Ők jöttek és jól éreztek magukat, innentől kisebb-nagyobb időközökkel mindig volt valami, és egyre merészebben nyitottam ki az ajtómat idegeneknek is. Volt már pár mozizás, krémkészítő műhely, ruhacsere, miegymás, amikor az AppArtMan Lakásszínházat szervező lányok posztoltak ki egy felhívást, hogy befogadóhelyek jelentkezését várják különféle izgalmas programjaikhoz. Írtam nekik, nemsokára jöttek is a Helyettem élsz című monodrámával, Manyasz Erika csodálatosat alakított benne. Itt ismertem meg Boda Tibit, a Trainingspot társulat polihisztorát, aki a RePlay előadást hozta el, amelynek a szövegkönyve a hazai körülményekhez igazított, aktualizált és továbbgondolt változata Stephen Belber kortárs amerikai író Tape című drámájának. Ez egy kifejezetten lakásszínházi előadás, amelyet bárki megrendelhet a saját otthonába, és a társulat házhoz viszi az élményt. Egy Pál utcai hangszerkészítő műhelyében ismertem meg Miqueu Montanarót egy minikoncerten. Utána beszélgettünk, és azon kaptam magam, hogy a téma már az, jönne ő is játszani hozzám. Fantasztikus sanzonestet adott! Aztán több kedves ismerősi szálon talált meg Jámbor József a társulatával, ők A Lányka és a pápa előadásukat egymás után kétszer is eljátszották itt.

I. J.: Nem ijesztő idegeneknek megnyitni az ajtód?

R. D.: Inkább kihívás van benne. Biztosan neked is szokott lenni olyan érzésed, hogy valamire egyszerre vágysz meg félsz tőle. És ez jó irányjelző arra, hogy talán érdemes arra menni. Bennem, pont azért, mert szorongó gyerek voltam, mindig van vágy, hogy nyissak mások felé.  Iszonyú felemelő, amikor ez sikerül. Egyszerre kiszolgáltatottság, másfelől bizalom. Egy ilyen forma esetén – ahol idejövet azt sem tudod, kik lesznek, jó esetben maximum egy-két embert ismersz, ráadásul az utcáról bárkinek nyitva van az ajtó – nem lehet kikerülni ezt a bizalmat. Hiszen a személyes terembe engedem be az idegeneket. Úgyhogy azért mindig bennem van egy kis körömrágós izgatottság. Ugyanakkor mindenki rettenetesen ki van éhezve olyan kapcsolatokra, amelyek bizalomra épülnek, és ezeket ma hétköznapi körülmények között nagyon nehéz kialakítani. Úgyhogy egyszerre dörzsölöm a tenyerem és izgulok, mert tudom, milyen menő emberek lesznek, és remélem, én is fel merem vállalni az aktuális helyzetben a bénázásaimat. Csak így tudok hitelessé és egyben felszabadulttá válni, erre nagyon vágyom, és minden egyes alkalom jó apropó ezt tanulgatni. A cél, hogy olyan légkört tudjak biztosítani, hogy aki itt van, biztonságban, otthonosan érezze magát.

I. J.: A színházakban sok helyütt érzékelni bebetonozott hierarchiát a néző és a színész között. Fontos, hogy ők egyenlőként kezeljék egymást nálad?

R. D.: Mindig zavar, amikor valaki a művészek meg a civilek megkülönböztetésével jön. Ezek előítéletek. Az egyenrangúságunk tény, ahogy a személyiségünk különbözősége is, ezt meg kell tanulni jól ismerni, jóra használni, egymást kiegészítve és segítve.

Éberling András: Kell bele a változatosság… Az jutott eszembe a beszélgetésetekből, hogy nagyon nagy zenészekről – például Mick Jaggerről, Lenny Kravitzről – is tudjuk, hogy néha elmennek klubokba zenélni, pontosan azért, mert kell nekik, hogy ilyen közelről érezzék a visszajelzést.

R. D.: Mindenki vágyik erre, de miért?

É. A.: Mert belül mindenki bizonytalan.

R. D.: Ez az, a bizonytalanság és a biztonság. A komfortzónán kívül lenni rettenetesen ijesztő. De a vágyott, igazi bizonyosság mégis mindig azon túl lakik. Nekem ez, amikor az otthonomat megnyitom nektek, a komfortzónámból való kilépést jelenti, és azt hiszem, ezért érzem úgy, hogy csodák történnek itt.

I. J.: A Lelőhelyen. Utólag jött ez a név, vagy már megvolt, amikor a lakásszínház létrejött?

R. D.: Sokkal régebben kitaláltam már, mint hogy itt bármi lett volna. Tulajdonképpen gombhoz a kabátot. (Nevet.) Jó kis kellékes szó ez. Lelőhely: ahol találsz valami izgalmasat. Vagy valamire szükséged van, elmégy a lelőhelyére és ott megtalálod.

I. J.: Azt hittem, onnan jött, hogy te találtad véletlenül ezt a lakást.

R. D.: De jó! Igen, igazából az is. (Nevet.) (A fotóshoz:) Te mit gondolsz?

É. A.: Szerintem az, hogy ahol te találsz, ott talál más is.

R. D.: Ez a legjobb! Ismerősök mondták még, hogy a lelőhely valami kincskeresős dolog. Ahol a kincset találod. Figyelem, bizalom, kíváncsiság, játék, ezek az ásóink. Itt senki nem tudja, kik közé érkezik. Ha bevállalod ezt a kiszolgáltatottságot, és egyfajta nagyvonalúságot magaddal és másokkal, akkor biztosan találsz valami kincset a többiekben.

I. J.: Van-e irány, ami felé tartani szeretnél, például színpadi műfajok, célközönség terén?

R. D.: Nincs. Továbbra sem korlátozom magam tervekkel, de örömmel fogadok minden izgalmas, inspiráló eseményt. Továbbra is szeretnék ezen az úton járni, hogy higgyek a bizonytalanságban és a gondviselésben, mert így jönnek az igazi ajándékok. Ebben őszintén benne lenni a legnehezebb, viszont megéri.