2023. december 25., 00:50
Mednyánszky László: Téli verőfény (olaj, vászon, 55.5×68 cm, magántulajdon)/Forrás: Wikimedia Commons
Nem vagyok egy karácsonyi ember. a legtöbbször nehezen élem meg az ünnep hangulatát. Mindössze egyetlen karácsonyi szöveget publikáltam eddig, három évvel ezelőtt, a ’89-es karácsony témakörében. Meglehetősen komor írás arról, hogy nincs a világon semmink a születésünkön és a halálunkon kívül. Semmink, ami biztosan és örökké a miénk. Vagy legalább az életünkben. Sem tárgyak, sem emberek. Hogy Istent meg lehet tagadni, de ezt nem. A kettő között pedig nincs semmi, csak mi magunk. És hogy az ember egyetlen birtoka önmaga. Jézust sem meglopják, hanem keresztre feszítik az egyetlen igazi büntetésül. Mert csak az élet, ami valóban elvehető.
Csakhogy – és ezért szorul némi kiegészítésre a szöveg – Jézustól nem vehették el önmagát. Hiszen feltámadt. Mert több volt az emberinél. Nem szüntethették meg. Mert nem volt hatalmuk felette.
Vajon mire jött rá József, az ács, amikor Mária áldott állapotba került, és mellé állt, segítette őt? Mit érezték meg a napkeleti bölcsek, amikor útnak indultak (mert valljuk be, egy csillag önmagában azért elég kevés). Nem lehetett csak a hit. Mert vakon hinni valamiben általában letérít a jó útról. Ők mégis biztosan odataláltak. Több volt bennük egyszerű vakhitnél. Valami nagy erő, ami Józsefet Mária támaszává emelte, nem elítélőjévé.
Orbitális közhely karácsony idején a szeretetről írni, de szükségszerű. Ez az, ami teljesen kimaradt abból a három évvel ezelőtti szövegből. Mert azt gondoltam akkor, hogy nincs jelentősége.
Pedig a néphagyományban is három nagy ünnepet ültek az emberi élet kapcsán: a születését, halálét és a házasságét. E három „életváltoztató” eseményhez kapcsolódó népszokások között rengeteg az összefüggés, hasonlóság (elég arra gondolnunk, hogy a halottsirató és menyasszonybúcsúztató egyes énekek szövege szinte teljesen megegyezik). Sokáig nem értettem, hogyan kerül a házasság ugyanarra a szintre, mint a születés és a halál. Most már sejtem. Ahogyan az Atya a hit, úgy a halál is az. A remény a Fiú és a születés. Harmadikként pedig ott a Szentlélek, a szeretet, és ennek kivetüléseként a házasság. Így teljes a Szentháromság.
Nem véletlenül hallani hívő emberektől azt a mondást, hogy egy igazi kapcsolat akkor stabil, ha három lábon áll. Amikor a két ember között ott az Isten.
Régóta nem tartom magam igazán vallásosnak. De ebben hiszek. A szeretet az, ami bennünket, hétköznapiakat többé tehet az emberinél. Az istenivel kapcsol össze. Hiszen emiatt öltött emberi testet a fennvaló.
És ezért kell beszélnünk róla ilyenkor, bármennyire is elcsépelt. Mert ha néha másképp tűnik, akkor is ez a harmadik pillér a születésünk és halálunk között, a valódi, biztos pontunk, amíg lélegzünk. Az egyetlen, ami az életet élővé, élhetővé tudja tenni. Aki azt hiszi, hogy nem képes rá, nem meri megélni, felfedezni önmagában ezt a teremtő erőt, annak a születés feleslegesnek tűnik, a halál pedig súlytalannak. És értelmetlenné az ünnep. Amikor arra a teremtő erőre emlékezünk, ami az isteni lény megszületését okozta. Mikor lenne alkalmasabb fejtegetni a szeretet misztériumát, ha nem ekkor?
Nem kell vallásosnak lennünk ahhoz, hogy ezt az ünnepi lényeget megértsük. Mert vallástól, nemtől, bőrszíntől, kultúrától függetlenül bennünk van. Csak engedjünk teret neki.
„A szeretet soha el nem múlik. A prófétálás? Semmivé lesz. A nyelvek? Meg fognak szűnni. A tudás? Semmivé lesz.”
1 Kor 13,8
Ezt tanultam meg azóta, hogy utoljára karácsonyi szöveget írtam.
