Nagy utat járt be Dénes György, s nemcsak földrajzilag. Gömörből, Pelsőcről (a helyi alapiskola őrzi szülőfalujában a nevét) indult, s bár élete túlnyomó részét Pozsonyban élte le, mégis örök időkre gömöri maradt. Költészete talán még nagyobb végleteket járt be: a szlovákiai magyar irodalomban a sematizmus önként vállalt költőjéből lett az elmúlás mélabús hangulatú lírikusa, aki élete vége felé felfedezte magának a gyerekeket is, és gyorsan kiderült, ért az ő nyelvükön is. Tudjuk, nem a mennyiség számít, de ha összeadnánk, talán a 100 éve született Dénes György írta a legtöbb szlovákiai magyar verset, amit 17 megjelent kötete is bizonyít.
Dusík Dániel néven született, s talán nem a legszerencsésebben választott írói nevet magának. Dénes György néven ugyanis egy vele egyidős geológus és egy hírneves színész (másodállásban író) is részese lett a magyar művelődéstörténetnek. Pelsőcön és Rozsnyón végezte alap- és középiskoláit, s amikor az első verseit írta, légüres térben leledzett a felvidéki irodalom. A világban háborús indulatok dúltak; megszökött, miután bevonultatták, s amikorra végre béke lett, jött az értelmetlen bosszú, a kitelepítések, amit ő és a családja is csak alig tudott elkerülni. Hentz Zoltánnal megjelent ugyan egy szamizdat könyve (Vagyunk, vagyunk, vagyunk), de ahogy a többi alapozó, csak az Új Szó megjelenése után kezdhetett hivatalosan is publikálni. Neki jelent meg az ún. harmadvirágzás időszakában először kötete, 1952-ben, a Magra vár a föld című, amelynek első verse ki máshoz is szólhatna, mint Sztálinhoz. Dénes György mentségére legyen mondva, hogy egy pusztító világégés s egy számunkra legalább annyira pusztító deportálás után hitte is, amit írt. A hurráoptimizmus, a plakátköltészet ideje volt ez, nem is nagyon lehetett publikáló költő az Közép-Európában, aki meg ne írta volna a maga hozsannáját Sztálin, Gottwald vagy Rákosi elvtárshoz, s mindenki hajszolta, így a költő is, a legalább százszázalékos teljesítményt, hogy ezzel is segítse egy romjaiban heverő ország újjáépítését. Ezt tette Dénes György is, aki csak a harmadik kötetében, az 1962-ben megjelenő Hallod, hogy zengenek a fák? címűben váltott hangot, majd az 1966-ban megjelenő, Az évek hatalma című kötetétől kezdve átlépett szinte a másik végletbe. Bár még alig volt túl a negyvenen, egyre inkább az elmúlás kezdte foglalkoztatni. 2001-ben megjelent Írók fényben és árnyékban című irodalomtörténeti könyvecskéje is ezt a témát járja körül. Már az első kritikusai is biztos formaérzékét emelték ki, s talán ez vezette el évekkel később a gyerekekhez is, több kötete (Tücsökhegedű, Bükkfamakk, Sétálni ment három kalap) az egyetemes magyar gyerekköltészet élvonalába emeli. Melankóliája, édes-bús hangot megütő, az elmúlást zászlajára tűző költészete nagy elődei közül Tóth Árpáddal, Juhász Gyulával vagy Tamás Lajossal rokonítják, míg kortársai közül Kulcsár Tiborral.
Közel harmincéves volt már, amikor Pozsonyba került, ahol a Csehszlovák Rádió magyar adása irodalmi rovatának a szerkesztője volt. Családját szintén megfertőzte a művészetekkel, lánya nála folytatta a rádióban, fia zeneszerző. Máig utolsó, válogatott verseket tartalmazó kötete (Hattyúk éji dala) még életében, 2002-ben jelent meg.
A költészetben túlnyomórészt az elmúlást megéneklő Dénes György nagyon szép kort ért meg, 94 évesen hunyt el.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. májusi számában)
