

Életében mindössze két kötete jelent meg. Műfordításainak száma nagyobb, mint saját verseié. A Bodrogközből indult (mint Kulcsár Ferenc), s tíz versével szerepel az 1958-ban megjelent Fiatal szlovákiai magyar költők antológiában. A tanári oklevél megszerzése után minden energiáját a tanításnak szentelte, majd több mint két évtizedig vezette az Ifjú Sziveket. A sors mindössze 55 évet adott a számára, s majdnem összes versét tartalmazó kötete kilenc évvel a halála után jelent meg. Alig száz oldalon elfért egy egész életmű. Kulcsár Tibor 85 éve született, 30 éve már, hogy nincs közöttünk.
„Várj, amíg benned a szó megérik!” – üzente olvasóinak és kortársainak a Parainesis című versében, s ahogy egy jó költőhöz illik, tartotta is magát intelméhez. Hardicsán született, gyerek- és kamaszkorát Perbenyiken élte le, a Királyhelmeci Gimnáziumban érettségizett, majd magyar–szlovák tanári oklevelet szerzett Pozsonyban. Élete további része ehhez a városhoz kötötte, tanított a Duna utcai Gimnáziumban, vezette a Forrás Irodalmi Színpadot, majd 1970-ben az Ifjú Szivek Magyar Dal- és Táncegyüttes igazgatója lett. Első verseit még gimnazistaként írta, 1958-ban Turczel Lajos beválogatta tíz versét a Nyolcak antológiájába. Hét évvel később jelent meg első önálló verseskötete Pogány imádság címmel, s bár jelen volt az itt-ott megjelenő költészeti antológiákban, második önálló verseskötete (Arcképünk tükörben) csak 1986-ban látott napvilágot. Alig 70 oldal, 3 080 példányban – 2023-ból visszanézve már irigylendő teljesítmény. Szeberényi Zoltán szerint „ígéretes kezdés után költészete elhalványult, fejlődésében lelassult, két kötete egy érzékeny lelkű, artisztikus szemléletű, az élet apró-cseprő és nagy problémái iránt egyaránt fogékony, halkan és ritkán szóló költő jelentősebb távlatokat és mélységeket nélkülöző lírai reflexióit, életművét jelenti”. Engedjék meg, hogy a költészetét ma is értő és szerető közönségével együtt messze ne értsünk egyet a kritikus artisztikus s elavult véleményével! Kulcsár Tibor összegyűjtött verseit 2002-ben adta ki a Madách-Posonium Kiadó (ma már szinte beszerezhetetlen), s verseiből Budapesten összeállítás készült Venczel Vera és Juhász László tolmácsolásában (ezt később Pozsonyban is láthatták), évekig életműdíj viselte a nevét a Tompa Mihály Országos Szavalóversenyen, közel két évtizede országos szavalóverseny viseli a nevét, s van 8-10 verse, amely kihagyhatatlan a szlovákiai magyar költészeti antológiákból. „A költőnek haláláig sajátja maradt az a szomorúság, amely az elvegyülni nem tudók, az örök magányosok szeméből árad, s máig jól megkülönböztethető jegye verseinek az a melankolikus szöveg-zene és képhangulat, amely életében a szomorúsága adekvát kifejezése volt” – írja összegyűjtött verseskötetének utószavában Tőzsér Árpád. S ahogy megjegyzi, a vers minőségéről éppen a mennyiség mond a legkevesebbet. Kulcsár Tibor költészete kiállta az idők próbáját, talán ideje lenne saját versei társaságában szlovák, cseh és orosz költők verseiből készült műfordításait is közkinccsé tenni.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júniusi számában)
Túl nagy az ökológiai lábnyomod. Te egy baromi nagy ökológiai lábnyom vagy, agyontaposod a szeretteidet.
- Na, jól van, széndioxidot lélegzek ki, azt is hagyjam abba? Az lenne az abszolút „zero waste”.
- Ha jól látom, Magyarországról posztolsz. Akkor fehér vagy, ráadásul profilképed alapján férfi is - tehát a legbűnösebb lény a Földön. Szóval nem lenne kár érted.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.
Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.
Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.