

Még a Szabad Szó szerkesztőségében megismerkedik a nála pár hónappal fiatalabb Sarkadi Imrével, akivel elválaszthatatlan jó barátok lesznek, de ő sem tudja megakadályozni annak tragédiáját. Viszont két könyvében (Családi körben, Emlékek völgye) is emléket állít a kor lázadójának, aki a Körhintával, az Elveszett paradicsommal, az Oszlopos Simeonnal, A gyáva című kisregényével írja be magát a magyar irodalom aranykönyvébe. Évekig a Kortárs rovatvezetője, s mint ilyen, a későbbi nemzedékek sok-sok tehetséges tagját, így Bodor Ádámot, Kornis Mihályt, Esterházy Pétert, Temesi Ferencet indítja el az íróvá válás útján. Ez utóbbi egyik beküldött munkájáról írja: „Semmiségből sűrű világot teremt. Csak modorait nem tudom megszokni, noha itt már kevesebb van belőle.”
Neki is vannak írói tervei, amelyekből néhány megvalósul, mások nem. A Szalmácska után írja meg a Lépcsők a felhőbe című szatirikus regényét, amelynek főhőse egy naiv, jóindulatú, juhászból lett bányaigazgató, ám az igazi országos sikert az 1966-ban megjelent, s 1970-ben, Alfonzó címszereplésével filmre vitt Jeromos, a kőfejű című regénye hozta meg, amely máig a kor, a szocialista életvitel egyik legjobb szatírájának számít. Az egyén felelősségét firtatja a Tibike Tartaroszban című regényében, amelyet sokan tartanak Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című regénye ikerdarabjának. Karinthy Frigyes Így írtok ti című művének a folytatásaként írja meg A költő és őrangyalai kötetét (nálunk később majd Duba Gyula vetemedik hasonló csínytevésre), s mivel folyamatosan jegyzetel, több kötetben is papírra veti emlékeit. 1980- ban jelenik meg szabálytalan életrajza, az Emlékek völgye, amelyben eszmélése losonci emlékeitől kezdve Bánrévén és Miskolcon át eljut Leányfaluig, ahol élete utolsó évtizedeit tölti a családjával. A rendszerváltozás után jelenik meg perui úti élményeit sorjázó vaskos kötete, majd már a halála után születésének 80. évfordulója tiszteletére Szentendrén kortársai emlékeznek rá.
Csendben, észrevétlenül hagyta itt e földi árnyékvilágot. „Azt se tudtam, mikor halt meg” – csodálkozik el Kertész Ákos, amikor véletlenül felfedezi a halálhírét hónapokkal később egy irodalmi lapban. Bár az ún. „derékhad” íróinak oszlopos tagjai közé tartozott, rossz időben élt, s a rendszerváltás után a mosdóvízzel együtt kiöntötték őt is. Ordas hiba, művei nemcsak egy kort mutatnak fel a maga fonákságaival együtt, de emlékiratai a kort meghatározó figuráit is életközelbe hozzák.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)
Túl nagy az ökológiai lábnyomod. Te egy baromi nagy ökológiai lábnyom vagy, agyontaposod a szeretteidet.
- Na, jól van, széndioxidot lélegzek ki, azt is hagyjam abba? Az lenne az abszolút „zero waste”.
- Ha jól látom, Magyarországról posztolsz. Akkor fehér vagy, ráadásul profilképed alapján férfi is - tehát a legbűnösebb lény a Földön. Szóval nem lenne kár érted.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.
Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.
Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.