Az öt esztendeje Gyüre Lajossal egy napon elhunyt Tóth Elemér nagy utat járt be mind földrajzilag, mind költészetileg. Tompa Mihály falujában született 1940 januárjában, a rimaszécsi és tornaljai iskolaévek után Pozsonyban lett egy rövid időre egyetemista, majd gyorsan eljegyezte magát az újságírással, s 25 éves, amikor megjelenik első verseskötete, melyet a párizsi Magyar Műhely is méltat, de miután alig öt év alatt három kötete is megjelenik, felhagy a felnőtteknek szánt költészettel, amelyhez csak évtizedekkel később, élete alkonyán tér vissza. Ahogy Hanvához is, ahol most két szobor őrzi az emlékét, de a könyvtárát is szülőfaluja örökölte.
1958-ban jelenik meg az ún. nyolcak antológiája Pozsonyban, Tóth Elemér első verse egy évvel később lát napvilágot az Új Ifjúságban. Szerzője ekkor még egyetemista, magyart és testnevelést tanul, de csakhamar elragadja az újságírás. Szükség is van a tehetséges tollforgatókra, a hallgatás évei után több új lap is indul, Tóth Elemér a Szabad Földműves, majd az Új Ifjúság munkatársa lesz, innen kerül át 1976-ban a Tábortűzbe, amelynek főszerkesztői tisztségéből megy nyugdíjba. A nyolcak után a hatvanas években jönnek a semmilyen antológia-csoportosuláshoz nem tartozó négyek, a három gömöri (Tóth mellett a tőle három évvel fiatalabb, s a napokban 80 éves Batta György és Bárczi István), valamint a tőle három évvel idősebb búcsi Gál Sándor. 1965-ben, egy évvel Gál debütáns kötete után, Batta bemutatkozásával egy időben jelenik meg első kötete, a ma már beszerezhetetlen A halak mélyben úsznak. „Magasfeszültségű, villanásnyi képeket és tágtüdejű szabadverseket tartalmaz” – írják róla a párizsi Magyar Műhelyben, s hasonlóan lelkesen üdvözli a kritika a két-két év eltartással megjelent Ketten és Kérgek című köteteit is. De ekkor megtörik benne valami, s évtizedekig nem folytatja ún. felnőttköltészetét. 1973-ban megjelenik egy elbeszéléseket tartalmazó kötete (Sárga, mint a Nap), majd évtizedekig kizárólag gyerekverseit teszi közzé. Amíg e műfaj képviselőinek többsége megpróbál (többnyire sikertelenül) leereszkedni a gyerekekhez, ő felemelkedik hozzájuk. Simkó Tiborral új nyelvet honosítanak meg a hazai gyerekirodalomban. „Talán a gyermekversek írása vitte egyre közelebb ahhoz, hogy önmagában is felismerje a búvópatakot. Hat kötet gyermekvers dicséri a tollát, ami arról is tanúskodik, hogy sem az ősi dallamok varázsától, sem önmaga elől nem menekülhet az a költő” – írja róla egyik méltatója, Mihályi Molnár László. S lám, nyugdíjas éveiben visszatalál a szülőföldhöz, s az indulástól eltérő, sokkal hagyományosabb lírai hangvételhez. A kétezres évek első évtizedében több kötete is megjelenik a Lilium Aurum kiadásában, sőt a Madách-Posonium is beválogatja a Magyar Antaeus Könyvek sorozatába, s hetvenedik születésnapján egy válogatáskötettel köszönti, amely pár új versét is tartalmazza (Keserű leltár). De ne feledkezzünk meg fordítói életművéről sem, sok szlovák szerző (főleg Vincent Šikula) neki köszönheti, hogy magyar nyelven is megjelenhetett.
Szülőfalujában már életében szobrot kapott Igó Aladár (és Juhász István) jóvoltából, majd halála után mellszobrát (Štefan Pelikán alkotása) is felavatták a hanvai Agrarius Kávézó udvarán. „Úgy próbáltam s próbálok élni,// hogy a papnak – majd ha kaparnak – //ne kelljen valótlant beszélni” – írta halála előtt pár évvel testamentumnak szánt versében. Megnyugodhat, ahogy a papnak, úgy a kritikusainak és az olvasóinak sem kell
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. februári számában)
